Emlékszem, nagyjából tíz évvel ezelőtt rendszeresen tárgyalt téma volt a médiában, hogy a tegezés kezdi kiszorítani a magázást a beszédünkből. Emlékszem azokra a cikkekre, amelyekben a negyvenes szerzők afölött keseregtek, hogy a butikba betérve sziával köszönnek nekik a fiatal eladók. Egy az ÉS-ben megjelent írás különösen mély nyomot hagyott bennem, annak elkövetője már-már nemzethalált vizionált a magázás-tegezés témakör közvetlen következményeként.
Én akkor ahhoz a generációhoz tartoztam, aki mindenkit tegezett. Oké, persze, nem mindenkit: a magázásnak megvan a helye az üzleti életben, protokolláris körülmények között, hivatali ügyintézésben, vagy az idősebbekkel szemben, akik még egy olyan világban nőttek fel, ahol a tegezés önmagában tiszteletlenségnek számított. De úgy gondoltam – és az akkori cikkekre visszaemlékezve sokan mások is azt gondolták –, hogy a magázás szépen csendben kikopik majd a nyelvünkből.
Aztán eltelt tíz év, én meg az elmúlt időszakban azt vettem észre, hogy a pár éve még lelkesen tegező diákpénztárosok a bevásárlóközpontban mindenáron magázni akarnak. Valahogy túl öreg lettem hozzájuk. Mit tesz tíz év! Most már hiába könyörgöm nekik, hogy tegezzenek, csak nem hajlandóak. A magázás mégsem tűnt el velünk.
Ő nem én vagyok, de így érzem magam bevásárlás közben
Pedig nem feltétlenül lenne kár érte. A tegezés önmagában nem tiszteletlenség: az angol nyelvben például nincs a magyar vagy a német nyelvben ismert értelemben vett megkülönböztetés tegezés és magázás között, mégis megvannak a nyelvi eszközeink, hogy éreztessük, egy haverunkkal vagy a királynővel beszélünk épp. A nyelvek pedig hatnak egymásra – most épp az angol hat kb. minden másra.
Ezt sem kell problémaként felfogni: csak a halott nyelvek nem változnak. Ha a magyarból kivennénk a német, török, latin vagy szláv gyökerű szavakat, ami maradna, az igazán magyar szavak, na azokkal még egy villanyszámlát sem tudnánk befizetni.
Minden nyelv változik, minden nyelv vesz át szavakat, kifejezéseket, nyelvi szerkezeteket a többitől. Én magam is rendre kiborulok a „megrendezésre kerül” típusú szenvedő szerkezetektől, pedig bele kell törődnöm, hogy szemmel láthatóan a köznyelv részévé válik ez a formula. (Mert a nyelvet a hétköznapi használói alakítják, nem a nagyságos Akadémia.)
Hogy ez a változás mennyire nem csak ránk jellemző, azt jól illusztrálja az alábbi beszélgetés, amit én egy rádióinterjúban hallottam, de mivel a résztvevők neveire már nem emlékszem, amolyan anekdotaként vagyok kénytelen előadni.
Egy magyar színházi rendező osztotta meg a sztorit a hallgatókkal. Elmesélte, hogy egy angol kollégájával beszélgetésbe elegyedett Shakespeare-ről.
Wherefore art thou Romeo?
– Úgy irigyellek titeket – így a magyar rendező –, hogy eredeti formájában, a maga valójában élvezhetitek Shakespeare művészetét! Nekünk a fordításokra kell hagyatkoznunk, nem hallatjuk a szerző eredeti szavait.
– ÉN irigyellek TITEKET – válaszolta az angol. – Ti megtehetitek, hogy húszévente újrafordítjátok Shakespeare-t, a közönségetek mindig az éppen aktuálisan beszélt nyelven élvezheti a műveit. Mi nem nyúlhatunk hozzá, szentségsértés lenne, nekünk az eredeti, középkori nyelvezettel kell előadnunk. A mi nézőink nem tudnak teljesen elmerülni a történetben, mert a szöveg megértésére is figyelniük kell.
Képzeljük csak el, ha egy háromórás előadást a Halotti beszéd és könyörgés nyelvezetén kellene végignéznünk! Gyanítom, hogy még az alternatív pesti pinceszínházak törzsközönsége is lekaparná az arcát, mire vége lenne.
Mint mondtam, csak a halott nyelv nem változik.
