2018. szeptember 19., szerda
Vilhelmina névnap

Tenki Réka apró fecnikre szaggatta a lelkünket

Azt mondják, az előadás akkor jó, ha a színész egy kicsit meghal a színpadon. Barátaim, itt az igazság: nincs annál értékesebb pillanat színházban, mint amikor a közönség is meghal a színésszel.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy egy héten belül kétszer is láthattam színpadon Tenki Rékát, méghozzá két teljesen eltérő szerepben. Pénteken itt, Veszprémben vendégeskedett az Egyasszony című előadás, épp egy héttel korábban pedig az Örkény István Színházban A hattyú címszerepét játszotta.

Molnár Ferenc vígjátékában kevésbé volt lehetősége megcsillantani a tehetségét: karaktere, Alexandra szándékoltan üres, és bármilyen látványos fejlődésen is megy keresztül, a domináns asszony szerepében lubickoló Csákányi Eszter és Für Anikó mellett – Molnár szándéka szerint – nem tud érvényesülni. Mondhatnám, hogy a legszebb csillag az égen (hiába önmagában egy teljes világ) sem látható a Nap fénye mellett.

Éppen ezért örültem, hogy hét elején még sikerült jegyet vennem az Egyasszonyra, ami a Petőfi Színház nagyszínpadán vendégeskedett. A monodrámaként színpadra állított történet Péterfy-Novák Éva sajátja: a szerző harminc évvel az események után előbb blogban, majd könyvben írta meg élete egy nehéz, mégis a maga nehézségben is gyönyörű szakaszának történetét.

A történetet, amiben igazából nincs semmi különleges. Nincsenek benne héroszok és félistenek, nincsenek benne a világmindenség sorsát eldöntő ütközetek – és mégis, benne van az élet, a halál, a világmindenség maga. Imádjuk a tragédiákat, mindig is imádtuk őket, nem véletlenül lesz klasszikus Shakespeare amíg világ a világ: de a klasszikus tragédiák közben mindvégig kívülállók maradunk. Egy Hamlet után nem fog el minket a szorongás, hogy ez velünk is bármikor megtörténhet – pedig ez a szorongás az, ami szerintem a színház lényege és célja: hogy ne csak nézzük, ami a színpadon történik, hanem meg is éljük.

És ehhez kell Tenki Réka, aki nem hagy menekülési utat a nézőknek. Nem teszi meg nekünk azt a szívességet, hogy kívülállók maradhassunk, hogy eltávolodhassunk a szövegtől, mert bármit sugallnak is a körülmények, nem színházban vagyunk, és nem egy színésznőt nézünk, hanem egy anyát, aki szép lassan elveszti a gyermekét, és belehal a fájdalomba úgy, hogy közben nagyon is életben van.

Aztán egyszer csak kihúnynak a fények, és mi tudjuk, hogy vége van. De el kell telnie egy kis időnek, mire elkezdünk tapsolni, és közben borzasztó kellemetlenül érezzük magunkat, mert azok után, amit az elmúlt másfél órában átéltünk, szürreálisan hat a taps. Színésznő és közönsége még egyaránt a szerep hatása alatt van, a meghajlás és a taps csak rutin: közben azt kívánjuk, bár létezne valami illőbb és őszintébb módja annak, hogy megköszönjük egymásnak a csodát, amit együtt átéltünk.

A csodát, amit színháznak hívunk; a csodát, aminek a színháznak lennie kell.


Fotók: jegy.hu, Takács Attila / Népszava, Barakonyi Szabolcs / index,