Az, hogy a könnyűzene milyennek mutatja be a szerelmet vagy a kapcsolatokat, ad egyfajta képet is az adott időszak társadalmáról.
Röpke ötven éve még a korszak fenegyerekei, a hagyományokat egymás után felrúgó Beatles is csak arról énekelt, hogy „szeretném megfogni a kezed”. Évtizedeken át ömlöttek ránk a ragacsos rózsaszín rapszódiák, és már-már úgy tűnt, hogy a „szerelemvonatból nincs kiszállás”.
Aztán jöttek a kilencvenes évek, és a popipar ablakai bepárásodtak a túlfűtött erotikától. Arról az időszakról van szó, amikor Geszti Péter „nagy bajban volt – és kisgatyában”, ráadásul úgy érezte, hogy az „Amikor még spermium voltam” című zenemű olyan korszakalkotó, hogy mindenképp kell csinálni belőle egy magyar verziót is. Mai fejjel az is rém bizarrnak tűnik, hogy Britney Spears teljes marketingjét fel lehetett építeni arra, hogy a csaj még szűz (nem volt az). Pusztán az állítás, hogy valaki nem szexel, arénákat töltött meg világszerte. Hogy csak egyetlen kordokumentumot idézzünk, az Origo a következőket írta 2000-ben, Britney – az életben szűz, a színpadon ribanc című cikkében:
„A 19 éves énekesnő feltűnése óta űzi "kettős játékát", vagyis miközben fennen hangoztatja, hogy őrzi szüzességét (amiért még a Vatikántól is dicséretet kapott) koncertjein, illetve a nyilvánosság előtt rendszerint kihívó ruhákban jelenik meg.”
Mostanra pedig kiégtünk. Jószerivel már megdugni se akar senki senkit. A szerelmes dalok helyét átvették a szakítós szerzemények a slágerlistákon, és ez igazából még csak nem is lep meg senkit. A fogyasztói társadalom bedarált minket, a párkapcsolat sem ér többet a színes tévénél [ilyenkor jövök rá, mennyire öreg vagyok így harminc évesen, hogy a tévé elé még ösztönösen odaírom a színes jelzőt, mintha manapság ez jelentene még bármit is]. Ma nem élnek meg a tévészerelők (létezett ilyen szakma!!!), senki nem akarja megjavítani a készülékét. Ha már nem működik olyan tökéletesen, mint eleinte – vagy egyszerűen csak meguntuk –, kidobjuk, és jöhet az újabb modell. Se a párkapcsolatnak, se a színes tévének nincs már értéke.
Jönnek tehát a szakítós dalok. Adele azt mondja, „mindegy, majd találok valakit, aki olyan, mint te”. Selena Gomez azt kérdezi, „ki fog elringatni, ha a nap nem hagy aludni? Ki fog felkelni, hogy hazavigyen téged, amikor részeg vagy és magányos? Ki fog átkísérni a reggel sötét oldalán? Hát nem én, hát nem én, hát nem én.” De Selena exe, Justin Bieber sincs más állásponton. „Ha azt hiszed, hogy még mindig reménykedek valamiben, inkább menj, és szeresd magadat”. Dua Lipa pedig egész szabálykönyvet írt arról, hogy ha Ő hív, akkor nem szabad felvenni a telefont, mert úgyis csak részeg és magányos, nem szabad beengedni Őt a lakásba se, mert úgyis ki kell majd rúgnod megint, sőt, még csak barátok se maradjatok, mert előbb-utóbb az ágyában találod magad.
De idehaza se jobb a helyzet. Pár éve óriásit futott a Honeybeast Legnagyobb hős című dala, ami azt mutatja be, hogy egy szép reményekkel induló házasság hogyan omlik össze. Külön ironikus, hogy a számot rendszeresen kérték az emberek a kívánságműsorokban és küldték a párjuknak, nem egyszer házassági évfordulók alkalmából.
„És nem tudtam überelni anyádat,
S te nem mosod magad után a kádat
Van nagy lakás és nagy autó,
Közel már az utolsó szó”
De manapság sajnos már akkor sem jobb a helyzet, ha a vágyakozásról szólnak a verssorok. Mert végletesen élünk, és rögtön átugrunk a számegyenes másik végére: mindannyian ismerünk kapcsolatfüggőket (ha épp nem mi magunk vagyunk azok), akik pont a fentebb leírtak ellentéteként működnek: akkor is tíz körömmel kapaszkodnak a párjukba, amikor már teljesen nyilvánvaló, hogy valójában jobb lenne nélkülük.
De sajnos „mindenki függ valamitől”, és nemcsak az alkohol meg a drogok, hanem a görcsös ragaszkodás is megfoszthat minket a józan ítélőképességünktől – és az esélytől, hogy teljes életet éljünk. És csak azt mantrázzuk, amit Anne Marie David Guettával közös új slágerében: „Soha ne hagyj el, soha ne menj el, Láttam a tévében, hogy megy ez… Még ha dühös is vagy, még ha hűvös is vagyok, Soha ne hagyj el engem, ne hagyj egyedül!”
Jó lenne, ha egy kicsit mindenki inkább Frank Sinatra lehetne – ha a szerelemnek megint lenne értéke, a vágyakozásnak megint lenne tartása, a másikat pedig nem a hibái ellenére, hanem éppen azokért tudnánk szeretni.
„Mások, akikkel találkoztam,
Talán sose lennének kegyetlenek,
Talán sose lennének dühösek vagy főnökösködők,
de mégsem lennének elegek.
Mert senki más nem hozott lázba,
minden hibáddal együtt, mégis szeretlek,
neked kellett annak lenned, te csodálatos,
neked kellett annak lenned!”
