És még mielőtt a szemüket kezdenék forgatni, hogy ez mennyire röhejes és kapitalista, álljunk meg egy pillanatra.
Az elmúlt években sorra jelentek meg a kutatások, melyek az elmagányosodás és annak egészségre gyakorolt hatását vizsgálták, nem éppen pozitív képet festve a társadalmunkról és a kilátásokról. Míg 20-30 évvel ezelőtt az volt az általános nézet, hogy a magány elsősorban az időseket sújtja, ma már ez a kijelentés nem állja meg a helyét: jóformán mindegyik korosztály szenved. Ráadásul a legjobban nem is a nyugdíjasok: a Cigna amerikai egészségbiztosító nemrégiben 20 ezer alany bevonásával végzett tanulmányából például kiderül, hogy a Z generáció tagjainál sokkal gyakrabban jelentkeznek a magányosság tünetei. Az UCLA (University of California) 20 tesztkérdésből álló Magányosság Skáláján alapuló kutatásban a 18-22 év közötti fiatalok ugyanis a legmagasabb – 48 körüli – pontszámot érték el, míg a 72 év fölöttiek „csupán” 39-et, a tesztben szereplő, 11 magányosságra utaló érzésből pedig a Z-generációsok több mint fele 10-et is bejelölt.
A jelenség mögött álló okok sokrétűek, és a tévhittel ellentétben egyáltalán nem a gyakran inkább az individualizmust erősítő közösségi oldalak a fő bűnösök. A digitalizáció előretörése alapjaiban rajzolt át egy csomó mindent az életünkben és a társas kapcsolatainkban: ha akarunk, már dolgozhatunk otthonról, és mivel általában egyre kényelmesebbek vagyunk, a piac pedig reagál erre, ma már nemcsak a mosógépet, hanem a főzéshez szükséges élelmiszereket is házhoz rendelhetjük. De az urbanizáció sem segít: a továbbtanulási és munkavállalási lehetőségek főleg a nagyvárosokra koncentrálódnak, ahol igazán könnyű elmenni egymást mellett, miközben sokszor a városi élettereink sem a közösségépítésről szólnak.
És ez baj, mert ahogy a tanulmányok kimondták: az elszigeteltség az egészségünkre is kihat. A szervezetünk bizonyos szempontból még mindig úgy viselkedik, mint az ősember idejében: egy ránk maradt evolúciós kód eredményeként az egyedüllétet fenyegetésnek fogja fel és gyulladást okoz a testünkben. (Fontos hozzátenni, itt a nem kívánt egyedüllétről van szó.) De a magány közvetlen okozója lehet a magas vérnyomásnak, az immunrendszer gyengülésének, növeli a depresszió, a szívinfarktus és a stroke kockázatát is, összességében pedig korai halálhoz vezet.
A helyzet tarthatatlanságára a világ is rájött – legalábbis az a szegmense, amely mindenben meglátja az üzleti lehetőséget, úgyhogy a boldogságipar fellendülése után az élelmesek a magányra is felhúzták a maguk bizniszét. A hivatalosan társaságiparnak nevezett piac szolgáltatásai széles körűek: igényünk szerint vehetünk útitársat, vacsorázhatunk vadidegenekkel vagy akár csak kiönthetjük a lelkünket nekik.
A terület talán legismertebb képviselője, a színészből lett modern kori „társalkodóúr”, Chuck McCarthy például arra építette fel az üzleti modelljét, hogy magányos lelkekkel sétál és társalog Los Angeles utcáin, vagy egyszerűen csak meghallgatja azok problémáit. De említhetném a globálisan működő, nálunk is elérhető rentafriend.com-ot is, amely a nevéhez híven rendelhető barátokat kínál, némileg hasonló struktúrával, mint egy társkereső oldal. Az ideális jelöltet bejelentkezés nélkül is megkereshetjük az oldalon, a rendeléshez viszont már regisztráció szükséges: egy barát átlagosan 10 dollárba kerül egy órára, a legtöbben viszont alkudozni is hajlandóak, vagy akár teljes mértékben elengedik az árat.
Első benyomásra mindez persze rettentő kiábrándítónak hangozhat, hiszen a barátságról általában úgy gondolkodunk, mint ami nem áruba bocsátható. Ez igaz is, a kép ugyanakkor ennél valamivel árnyaltabb.
A legjobb példa a RentAFriend egyik budapesti felhasználója, Ruthie. A lány elmondása szerint maga is megtapasztalta, milyen ijesztő tud lenni, amikor egy új városba költözöl, körülötted minden ismeretlen és senkit nem tudsz felhívni, hogy körbevezessen, vagy hogy elmenjetek moziba. Éppen ezért döntött úgy, hogy felajánlja a szolgáltatásait társaságra vágyóknak.
A nemes szándék ellenére természetesen a barátrendelés még ugyanúgy egy szolgáltatás marad, amivel mindkét fél tisztában van – noha az sem kizárt, hogy valóban igaz barátságok szövődnek –, egy különösen magányos ember számára mégis segítséget jelenthet. Nem mindenki olyan szerencsés, hogy sziporkázó személyiségével mindenkit meghódítson, néhány kedves gesztus, egy-egy pozitív tapasztalat, a „próbahelyzet” azonban egy zárkózottabb személyt is elindíthat, hogy nyisson mások felé. Kicsit olyan ez, mint amikor egy félelmetes vizsga előtt figyelemelterelésként bohóckodunk: sokkal magabiztosabban megyünk be utána a terembe.
Az ideális helyzet persze az lenne, ha nem a piacra kellene támaszkodni, hanem elkezdenénk őszintén nyitni egymás iránt, levetkőznénk a félelmünket az elköteleződéstől, közösségi programokon vennénk részt és gyakorolnánk a megbocsátást, ami időnként a régi barátságok felélesztésének kulcsa lehet, de minimum több lenne az olyan önkéntes, aki nem kér semmit azért cserébe, hogy magányos embereket hallgasson meg – ahogy egyébként erre is van gyakorlat. A világ azonban ritkán ideális, a kényszermegoldásokból azonban néha még jó dolgok is születhetnek.