A különböző közösségi platformokon töltött idő növelheti a depresszió és a magányosság érzését az emberben - derült ki a Facebook, a Snapchat és az Instagram használatát vizsgáló első kísérleti tanulmányból, amelyet a Journal of Social and Clinical Psychology című folyóirat közölt nemrég az MTI szerint.
A cikkben azt írják, a 143 egyetemi hallgató bevonásával készülő tanulmányban azt vizsgálták, hogy az egyes résztvevőknél egyebek között milyen mértékű volt "a valamiből való kimaradástól félelem", a szorongás, a depresszió és a magány érzése. Nem meglepő, akiktől elvették a Facebookot, egy idő után jobban érezte magát.
És én is, amikor nyáron 10 (Azaz tíz! Leírva is borzasztó.) napig kénytelen voltam nélkülözni az okostelefonom. Nem az én ötletem volt, de ennyi ideig tartott, míg Veszprémből Budapestre, majd onnan újra ide eljutott a mobilom, amit a meghalt akkumulátora miatt kellett szervizelni.
A címben egy kicsit füllentettem, ugyanis természetesen mobiloztam, de csak „butatelefonom” volt, és az emaileket meg az üzeneteteket is meg tudtam nézni a munkahelyi laptopomon. Volt tehát némi digitális kapcsolatom a külvilággal.
Az viszont igaz, hogy eleinte nagyon aggódtam amiatt, amit a tanulmány is említ: hogy lemaradok valamiről, ha nem nyúlok azonnal a zsebemhez, amikor pittyeg. Mivel a céges dolgainkat is a közös Facebook Messengeren intézzük, tényleg elkezdtem aggódni: Mi lesz, ha nem tudom meg, mit kell holnapra írni? Vajon mi lesz, ha a felelős szerkesztő lecsesz valamiért és nem tudom meg időben, hogy hibáztam? Vajon mit posztolnak a barátaim? Biztos jól vannak? Hovatovább: hogy fogok így velük "beszélgetni"? És...
...hogy lehet így élni?
Valaki alapból könnyebben ignorálja ezeket és nem érdekli, de valljuk be, a legtöbben csüngenek a mobilon.
Tapasztalatból mondom, lehet úgy élni, hogy nem pörgetjük pótcselekvésként minden szabad percünkben a feedet, és reagálunk azonnal a Viberre. Ez csak döntés kérdése.
Mi olyan fontos, hogy ne érne rá egy órával később, vagy nap végén? Ha valamit nagyon szeretne, felhív és beszélünk- valami ilyesmi gondolatok jutottak eszembe a második-harmadik nap körül, amikor kifejezetten elkezdtem élvezni, hogy szabad vagyok. Szabad a szónak annak az értelmében, hogy nem függök az okostelefonomtól és az értesítésektől. Anno az okoskarórámat is ezért száműztem. Egyszerűen nem akartam megengedni azt a luxust, hogy az app diktáljon. Az eszköz van értem és nem fordítva. Majd akkor nézem meg, és válaszolok, amikor akarok. (Ezek szerintem amúgy is direkt úgy vannak kitalálva, hogy pont olyan idegesítő hangon szólaljanak meg, hogy azonnal odakapjuk a fejünket.) Mindenkinek ismerősen cseng a Facebook vagy a Viber hangja? Na ugye.
Nem posztoltam az Instagramra minden nap, és nem is tudtam, hogy mi van a titkos szerelmemmel.
Eleinte nagyon frusztrált voltam a kimaradástól való félelem miatt, de a végén már nem is igazán érdekelt, hogy minél előbb visszakapjam a hírfolyamot. Ezek egyszerűen nem véresen komoly dolgok. Egyedül a fotózás hiányzott. Azt szeretem.
Konklúzióként, és ami miatt végül ez a cikk született, az a tanulmányra való reflektálás, miszerint a másokhoz való hasonlítgatás és a kimaradás miatt való félelem az elején valóban frusztrálttá tehet. De csak egy ideig. Ugyanúgy, ahogy meg voltunk a közösségi média nélkül előtte, utána is lehet élni. Lehet, hogy gyorsabb, és talán hatékonyabb is az élet néha, de csak ha okosan és tudatosabban figyelünk erre. Mint a legtöbb dologban, a jó arányok megtalálására, az is-is, elvre kell támaszkodnunk.
A multitaskingolás és a mindenre való felszínes odafigyelés amúgy is úgy hat az agyra, mintha állandóan be lenne drogozva, de ez egy másik történet és tanulmány.