Valljuk be őszintén, mindenkinek az életében létezett egykor egy szakasz, melyet, ha akkor nem is értett igazán, később belátta: nem volt hiába, tanítással bírt.
Így kezdődött…
Ez velem sem történt másképp. Egy hétközi délutánon – bánom is én, lehet, hogy délelőtt volt – elcammogtam a szokásos barnuló túrámra. Sejtettem, hogy tartogat még meglepetéseket az a nap, ugyanis már korán reggel sikerült belelépnem a "szerencsémbe". Szidtam is az eget ne féljetek… Komolyra fordítva a szót, (letisztított cipővel) betoppantam a szoláriumba, és ott állt velem szemben. "A távoli földrészek kietlen sivatagjainak virága." Nem hazudok: gyönyörű volt! Rögvest megbabonázott a húsos bogyótermése. Akkor, ott, abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy nekem kell ez a nő.
"Ha nem lépsz, akkor ott maradsz, ahol én nem vagyok."
Telt, múlt az idő, szám szerint hat hónap is tovaszállt. Tudtam, hogy valakié. Ott lebegett bennem a kérdés: hogy vehetném el azt, aki valójában nem is szabad? A szemei azonban meséltek róla, hogy nem igazán boldog. Úgyhogy szembeszálltam a saját elveimmel, s léptem. Azt viszont akkor még nem tudtam, hogy nehezen tűri a helyváltoztatást.
"Ne gyógyír legyek, de bosszú sem."
Imádok az emberekben olvasni. Hiába a millió átbeszélgetett éjszaka, őt mégsem tudtam megfejteni. Éreztem a tüskéket a múltjában, de sejtésem se volt róla, hogy ennyire jól bírja a szárazságot. Hittem a gondoskodás, az odafigyelés és a szeretet varázsában. Bíztam benne, hogy idővel, csodás virágokkal tudja majd „meghálálni”.
"Csak egy érzés és egy választás kérdése, hogy melyik úton indulsz el."
Mindenki vív csatákat az életében, ez alól ő sem volt kivétel. Ott motoszkált a szívében továbbra is a gyökérfonálféreg. Olykor elfojtotta, olykor felszínre engedte. Picit belefáradtam már. Be kellett látnom, hogy aki panaszkodik, de nem változtat, annak még nem fáj eléggé. Lehetsz te bármennyire asszertív, pragmatikus személyiség, a jó öreg Hippokratész nem beszélt balgaságokat: mielőtt segítenél valakin, előbb kérdezd meg tőle, hogy hajlandó-e feladni a dolgokat, amik beteggé tették.
Az utolsó mese.
Te nem voltál beteg. Csak eltévedtél. Dübörgő, zajos világ ez, amiben élünk, de ha szerencsénk van, Isten küld valakit, aki hazavezet. Szeretném, ha tudnád, hogy nem haragszom rád. Ma már tudom, hogy én is hibáztam. Túlöntöztelek. Vízért szaladtál hozzám, én viszont megfojtottalak.
Kaktusz, örülök, hogy megismerhettelek!
