A gulyáskommunizmus korában, amikor külföldi utazást még szigorúan háromévente lehetett kérvényezni, a belföldi üdülés lehetősége azonban egyre elterjedtebbé vált, a Balaton tényleg a szabadság szimbóluma lett. A szelíd balatoni tájon sétálva, az északi part lankás domboldalain felépített nyaralókban összegyűlve, egy-egy ping-pong parti mellett vagy az Addio III vitorláson ringatózva egy kicsit tényleg azt érezhette az ember, hogy nincsenek megkötések, és hogy valójában nem is egy bezárt országban, hanem valahol Itáliában kalandozik.
Fotók: Petőfi Irodalmi Múzeum
Mindez persze csak illúzió, de gyönyörű illúzió, amelyben szívesen vettek részt a kor ismert magyar művészei is. Örkény István, Ottlik Géza, Illyés Gyula, Mészöly Miklós, Polcz Alaine, Szabó Magda, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Németh László mind megfordult a Balatonnál, és ahogy mi most, ötven-hatvan év elteltével tesszük (bár kicsit más intenzitással és célokkal), úgy ők is dokumentálták a nyaralás pillanatait.
Az írók balatoni térfoglalásáról a Petőfi Irodalmi Múzeum egy egész gyűjteményt őriz, amelyekből korábban egy kiadványt is összeállítottak, március óta pedig Balatonfüreden tekinthető meg egy tárlat Balatoni nyár- Írófényképek az 1950-es, ’60-as, ’70-es években címmel.
Cseh Tamás tejfelesszájú suhancként gitározik a táborban, Illyés hajóskapitányi kalapban, büszkén feszít nyaralója udvarán, Nemes Nagy Ágnes, mint egy álmodozó csitri, fürdőruhában, cigarettázva olvas a fűben, Juhász Ferenc egy elfuserált mozdulattal hátra szaltót vet a tóba, Örkény pedig, mint valami nagy csibész, vigyorogva vitorlázik barátja, Horváth Boldizsár orvosprofesszor Addio III. nevű vitorlásán.
Igazi kuriózumok ezek a képek, amelyek révén a tankönyvek személyi igazolványra illő, hivatalos ábrázolásán túl egy másik oldalukról ismerhetjük meg a 20. század második felének művésznemzedékét. Arról, amely megmutatja, hogy Szabó Lőrinc, Déry Tibor vagy éppen Örkény István is éppen olyan emberiek voltak, mint mi, még ha a művészet felemelő ereje révén néha istenekként is tekintünk rájuk. Pedig hát nem többek, mint olümposzi istenek, akiket elnézve néha úgy érezzük, mintha csak a saját nagyapánkat-nagyanyánkat vagy a szüleinket látnánk fiatalabb vagy esetleg idősebb korukban, ahogy a hétköznapok elvárásaitól megszabadulva bolondoznak, napoznak, nyakig elmerülnek a tóban, csónakáznak a nádasban, örülnek az unokáiknak vagy éppen teszik a szépet a környék asszonyainak.
Persze az igazi író ebben a paradicsomi idillben sem vetkőzi le teljesen a természetét: napszemüvege mögé bújva ugyanúgy megfigyeli a tájat, beszívja az impulzusokat, aztán papírra veti a táj szülte gondolatokat, amit a nyaraló hűsében, a pályatársak körében vagy a támogató párja körében értékel.
A kiállítás ilyen szempontból tehát nemcsak az üdülés elkapott pillanatainak bemutatója, de az alkotói folyamatok bizonyos szintű dokumentálása is: a fényképek mellett magánlevelezések részletei, a költők, írók kész versei, jegyzetei is bekerültek a tárlatba, és lenyomat a kor művészeti életéről is.
A tárlat összesen három nagy egységre tagolódik: az első a Lipták Gábor balatonfüredi házában megfordult művésznemzedék elkapott pillanataiból válogat, mely mintegy írói műhelyként is működött. A második rész a szigligeti alkotóházat és környékét mutatja be, ahova az irodalmárok beutaló ellenében egész évben lejöhettek, míg a harmadik a Balatonba beleszerelmesedő, itt nyaralót vett, vagy éppen turistáskodó művészek életpillanatainak gyűjteménye.
Összesen több mint száz fénykép ez így: színes-szagos gyűjtemény ez nagy idoljainkról, akik néha semmiben sem különböztek tőlünk: épp úgy rajongtak a Balatonért, mint mi.
A kiállítás július 14-ig még megtekinthető a Vaszary Galériában.
