Egyedül utazni ma a világ egyik legvagányabb dolga. Nincsen semmiféle kötöttség, nem kell útitársakhoz igazodnod, teljesen szabad vagy, akkor és úgy fedezed fel a világot, ahogy csak kedved tartja. Erősen individualista társadalmunkban, amikor mindennek a központja mi magunk vagyunk, elég sokaknak a kedve úgy tartja.
Cserébe persze vannak bizonyos dolgok, amikről le kell mondanod: a társaság nyújtotta fizikai és érzelmi biztonsági hálóról, a közös élmény okozta örömről. A szóló utazás szerelmesei szerint mindez ugyanakkor nem olyan nagy ár. Sőt. Lehet előny is. Mivel mindenért te felelsz, egészen kiélesednek az érzékeid: jobban odafigyelsz a környezetedre, felértékelődnek a szemedben az olyan apró gesztusok, mint egy idegen rád irányuló mosolya, egy vicces vagy éppen biztató jelnek hitt felirat, és a helyiek vagy más utazók felé is sokkal nyitottabbá válsz. Mintha amikor társaságban utaznál, csak az első camera obscura szűk keresztmetszetén át néznél a világra, szólóban viszont egy profi, nagylátószögű fényképezővel pásztáznád az adott helyet.
Ráadásul a fentiekből kiindulva az egyedül utazás sem jelent állandó egyedüllétet, de ha így is lenne, az nem feltétlenül baj. Évtizedekig arra voltunk programozva, hogy a legtöbb tevékenységünket együtt kell végezni: étterembe, moziba, színházba, buliba menni, utazni. Egyrészt, mert evolúciósan azt tanultak, hogy a közösség a túlélés záloga, másrészt mert egyedül lenni ciki. Meg félelmetes. Mintha azzal, hogy valahol önmagunkban mutatkozunk, automatikusan egy bélyeget is felragasztanánk a homlokunkra, hogy selejtes áruk vagyunk, aki senkinek sem kell.
A 21. században azonban kezdünk rájönni, hogy ez ostobaság. Az egyedüllét ma már nem feltétlenül a magányt jelenti, hanem a függetlenséget, azt, hogy a saját magunk lábán is képesek vagyunk megállni, és hogy a saját társaságunkat is képesek vagyunk élvezni, mert jóban vagyunk önmagunkkal. Magyarán: erőt.
Az utazás az egyik legjobb módszer ennek bebizonyítására: azáltal, hogy minden szorult helyzetet képes vagy önmagad megoldani, nyitni tudsz idegenek felé és aztán jól érezni magad a társaságukban, rengeteg önbizalmat lehet nyerni.
Egy olyan érában, ami pedig elsősorban arról szól, hogy légy erős, állj ki magadért, találj rá igazi énedre és valósítsd meg minden gátló tényező ellenére is azt, amire vágysz, nem csoda, ha egyre több ember számára válik vonzó alternatívává ez az önbizalom-növelő módszer. Arról nem beszélve, hogy az utazás, a kalandok kergetése már nyilván önmagában is elég szimpatikus sokaknak.
És talán nem véletlen, hogy tényleg a nők szemében lett igazán vonzó a szóló utazás – legalábbis erre utalnak a statisztikák: a Booking.com 2014-es felmérése szerint az amerikai nők 72%-a, a Hitwise kutatócég szerint pedig a brit nők 55%-a preferálja ezt a verziót. De a trend itthon is érzékelhető. A legismertebb szóló utazók Kisgyörgy Éva, a legrégebbi magyar utazóblog, Travellina szerzője, Harmincz Rita, azaz A sárgaruhás lány, Backpacker (Vigh) Bori, Female Yeti, de Gáspár Fanni nevét is egyre többen ismerik, aki cukorbetegen járja időnként egyedül a világot, Egyed Melivel, a Mind the map szerzőjével pedig itt a Vehiren is készült interjú.
A fent említett indokok, az önmegvalósítás ma különösen aktuális a nők körében: többé nem akarnak csupán oldalbordák lenni, vagy unokákra váró nagymamák, akik a gyerekek kirepülése után haszontalannak érzik magukat. Hasonlóan függetlenek és bátrak szeretnének lenni, mint a 19-20. század nagy deviánsai: Freya Stark, aki Trónok harca-beli druszájához hasonlóan rettenthetetlenül és az elvárásokra fittyet hányva járta be egyedül Perzsia délnyugati területét és lett az első nem arab, aki átutazott a Dél-Arábiai sivatagon; Isabella Bird, aki ugyanígy körbecsavarogta az Egyesült Államokat és Ausztráliát, vagy éppen Ida Pfeiffer, aki két fia felnövése után fogta magát és elutazott a Szentföldre, majd többek között végigutazta Skandináviát, Izlandot, de osztrák utazóként Indonéziába is eljutott. És ez a megállapítás még akkor is igaz, ha történetesen a mai utazók kis részének ismerősek csak a fenti nevek.
De a nők dominanciájának oka a Vox magazin szerint az is, hogy a nők gyakran feltöltődésként, megújulási lehetőségként tekintenek az utazásra, amibe több energiát fektetnek, mint a férfiak. Emellett ők barátkozni is inkább társas eseményeken szoktak, míg a nők inkább a mély beszélgetésekben mérik a kapcsolatot, így a férfiak utazni is inkább barátokkal vagy párral szoktak.
Lehetséges okok ide vagy oda, egy szóló út minősége azért nem a nemünktől függ. Ha így lenne, az én első és eddig egyetlen többnapos szóló utam is katartikus lett volna – márpedig nem volt. Persze számos hibát elkövettem onnantól kezdve, hogy szinte az irodából estem be a reptérre, túl sokat akartam markolni egyszerre, és a lécet is magasra tettem. Ami után értelemszerűen az utam egy érdekes tapasztalatot és sok apró, kellemes pillanatot is adó, de azért mégiscsak ambivalens élmény lett. Ettől ugyan még nem vetettem el a lehetőséget, hogy újra utazzak így, és továbbra is azt vallom, ha valaki egy kicsit is a személyiségéhez passzolónak érzi a szóló túrát, hajrá, ne kössék a társadalmi konvenciók meg a félelmek. A lényeg úgyis inkább ez: tényleg ezt akarom? Ez az, ami én vagyok? Ha a válasz igen, akkor irány megvenni azt a repjegyet!
Fotók: Unsplash
