– Milyen érzés volt 22 évesen elnyerni az ország legjobb amatőr cukrásza címet?
– Ez a mai napig felfoghatatlan számomra, főleg, hogy végig úgy gondoltam, semmi esélyem sincsen. Azt hittem, pár hónap elteltével már nem lesz ennyire hihetetlen érzés belegondolni ebbe, de még mindig az, amikor ránézek a díjamra, vagy amikor ismeretlenek bejönnek a munkahelyemre és rám köszönnek, mert láttak a műsorban.
– Úgy tudom, a cukrászmesterség választásával komoly tradíciót rúgtál fel a családban…
– A családomban szinte mindenki pedagógus – anyukám, apukám, nagymamám és keresztanyám is –, és mivel nagyon szeretem a gyerekeket, illetve a visszajelzések szerint valamelyest értek is hozzájuk, anyuék azt szerették volna, hogy én is ezt a pályát válasszam, vagy legalább legyen egyetemi végzettségem. Én viszont már a középiskola első évében kinéztem magamnak a cukrászatot, és meglepő módon ki is tartottam mellette, pedig korábban kéthetente váltogattam, mi szeretnék lenni: börtönpszichológus, állatorvos, biológus, régész… A gimnáziumot viszont nem akartam félbehagyni, így előbb leérettségiztem, majd elmentem szakmát tanulni. Nagyon sok veszekedés, sírás volt emiatt az elmúlt öt évben, van, aki még most sem békült meg teljesen a döntésemmel. De talán azért is jött ez a műsor az életembe, hogy anyáék számára is legyen egy visszajelzés arról, hogy tényleg ez az én utam.
– Anno nem féltél odaállni eléjük a döntéseddel?
– Nagyon akaratos vagyok, ha valamit kitalálok, azt véghez is viszem. Így nem volt kétely bennem, hogy elmondjam nekik a döntésemet. Nyilván a veszekedések után már nem szívesen beszéltem velük erről, de kitartottam az elképzelésem mellett, sosem hajlottam afelé, hogy inkább az ő terveiket kövessem. Szerintem csak így lehet előrelépni: én nem az ő álmukat szeretném élni, hanem az enyém. Ezért nem bánom a sok veszekedést, illetve most már anya is belátta, hogy itt a helyem.
– Egyébként honnan jött a cukrászat iránti rajongás?
– Az mindig ott volt az életemben, csak nem ilyen szinten. Miután a szüleim elváltak, sokáig a nagymamáméknál laktunk. Mivel nővérem és köztem hat év korkülönbség van, ő már annyira nem akart velem játszani, így vagy a macskákkal játszottam, vagy papával néztem focimeccset, vagy mamának segítettem a konyhában. Szinte egész nap sütött-főzött, együtt csináltuk a levesbetétet, a süteményeket, és én már akkor nagyon szerettem ebben részt venni: sosem jelentett nyűgöt segíteni. Aztán ez fokozatosan erősödött: otthon később szintén sokat sütöttem, recept nélkül, csak az elképzeléseimre hagyatkozva, illetve rengeteg gasztro műsort néztem.
– Az az érzésem, a sütés számodra művészet: szinte a semmiből egyszer csak létrejön valami lenyűgöző.
– Így van. Annyi kreativitás, annyi ötlet van a cukrászatban: néhány alapanyagból százmillió lehetőséget hozhatsz létre, és nem fogod kétszer ugyanazt elkészíteni. Olyan ez, mint a festészet, az alkotás, főleg a most hódító, minimalista tányérdesszertek esetében: mintha rajzolnál a tányérra. Lehet játszani az ízekkel, a textúrákkal, valami igazán szépet tudsz letenni a vendég elé, amit szinte sajnál megenni. Ezt látni igazi boldogság, ahogy az is, hogy valami újdonságot mutathatsz neki, új színt vihetsz az életébe, amihez nincs hozzászokva.
A műsorban készült fotók forrása: VIASAT3
– A nagyszülői, otthoni tanuláson túl hol képezted még magad?
– Miután a Vetésiben végeztem, egy kétéves képzésem vettem részt a SÉF-ben. Ennek a fele egy egyéves szakmai képzés volt, amit a Kokóban töltöttem. Nagyon jó volt, mert a tudnivalókat nem könyvből tanultam meg, hanem mindent a saját bőrömön tapasztaltam meg. Egyből a mélyvízbe dobtak, 10-12 órákat dolgoztam, és nagyon precíznek kellett lenni. Emellett otthon is nagyon sok könyvet, receptet, műsort néztem továbbra is, és szerintem épp ennek a kettőnek – a remek képzésnek és az önszorgalomnak – köszönhetem, hogy alázattal tudok hozzáállni a szakmához, illetve a versenyhez is így álltam.
– Valóban, a versenyben is úgy jellemeztek, hogy precíz és maximalista vagy.
– Hát igen. Én soha semmivel nem elégedtem meg. Ha egy málnaszem inkább jobbra volt és nem balra, akkor már rettegtem, hogy biztos ki fogok esni. Az ember fejében van egy elképzelés, ami persze nem teljesíthető 100%-osan, de ez nekem már elég volt, és ezt a kis lelkem nem bírta elviselni, minden sütés után sírva mentem ki a felvételről. Hiába dicsért meg a zsűri, ha mellette volt egy elenyésző rossz, azt magamra vettem és azon lovagoltam. Ez kicsit meg is bélyegzett a műsor végéig.
– A zsűri mégis értékelte a maximalizmusod.
– Persze, és mindenki mondta is, hogy csak túl nagyok az elvárásaim magam felé. És az fontos is, hogy ne elégedjek meg a kevesebbel, de a túl magas elvárások csak stresszt szülnek. A köztes utat kell megtalálni. Most ezen vagyok, bár ehhez is idő kell.
– A műsorban való részvétel feltétele volt egyébként, hogy hobbi cukrász legyen az illető. Nálad mi volt az ok, hogy bár megszerezted a végzettséget, egyelőre nem a szakmában dolgozol?
– Ez a sors akarata volt. Miután levizsgáztam és befejeztem a sulit, kimentem nyaralni Spanyolországba, ott kaptam egy üzenetet, hogy látták a munkásságom a közösségi oldalakon, és szeretnék, ha elmennék egy castingra. Még ezt megelőzően megbeszéltük a Kokóban, hogy egyelőre felszolgáló pultosként, és nem cukrászként fogok dolgozni – korábban kipróbáltam már magam ezen a területen is, és épp nagy szükség volt rám. Így amikor kérdezték, hogy cukrász vagyok-e, mondtam, hogy van róla papírom, de még nem dolgoztam a szakmában, ami pont jól jött, mert így még belefértem az amatőr kategóriába.
– Magadtól nem is jelentkeztél volna a műsorba?
– Nem. Láttam az összes korábbi évadot, az angol eredetit, a Bake Off-ot is figyelemmel követtem és nagyon szerettem, sőt, a korábbi barátom mondta is, hogy ha egyszer lesz magyar verziója, majd jelentkeztet rá, de én úgy gondoltam, nincs keresnivalóm a profik között. Egy ilyen műsorba komoly tudás kell, nagy önbizalom, hiszen egy ország látja, ha valami nem sikerül, ráadásul szerepelni is tudni kell. Én féltem egy ilyen visszajelzéstől. Még amikor megkerestek, akkor is úgy voltam vele, nem vállalom. Végül hosszas baráti győzködést követően beláttam, nincsen veszítenivalóm, maximum a casting után azt mondják, viszontlátásra. De legalább az esélyt megadtam neki. És utólag végül megérte, úgyhogy nagyon köszönöm ezúton is azoknak, akik biztattak.
– Az kétségtelen, hogy nagyon különleges süteményeket kellett elkészítenek. Valójában mennyi időtök volt felkészülni ezekre?
– Minden adásban két receptet kellett elkészítenünk, de voltak technikai feladatok is, amelyeket mindig helyben tudtunk meg. A többihez már korábban kaptunk információkat: küldtek egy-egy szalagcímkét, pl. Elfeledett sütemények, amihez otthon kellett kitalálnunk egy receptet, részletesen megírni és elküldeni a készítőknek. Ezt egy szakértő megnézte és elfogadta, vagy ha nem, visszaküldte, hogy javítsuk ki. Sok támpontot nem kaptunk, ráadásul nem is volt túl sok időnk: általában munka után, éjszaka dolgoztam a recepteken. Ráadásul szinte mindig voltak változtatások az utolsó pillanatban, ha például hiányzott egy alapanyag, így néha a sütés előtti percekben kellett gyorsan improvizálni.
– Ha már improvizálás: inkább spontán sütsz, vagy előre tervezel?
– Is-is. Van, hogy az éppen otthon lévő alapanyagokból nekiállok sütni valamit, máskor nézegetem a recepteket, és ami megtetszik belőlük, azt a saját ízlésemre formálom, vagy éppen egy boltban látott alapanyag alapján indul be a fantáziám. De olyan is előfordul, hogy nem készítek el egy süteményt, csak jegyzetet készítek, hogy majd egyszer, ha egy étteremben el tudok helyezkedni, tudjak mire támaszkodni. Már most arra készülök, hogy ha kapok munkát, akkor legyenek ötleteim. Muszáj tervezni, mert így leszel jó, önálló munkaerő: ha odamész valahova, és azt kéred, mondják meg, mit csinálj, azzal nem fogsz kitűnni a tömegből. Kell valami egyediség, hiszen ezzel tudod visszacsalogatni a vendégeket is.
– A saját stílusod hogyan jellemeznéd?
– Nem szeretem a túldíszített, csicsás dolgokat. Az életben is inkább a letisztultságot képviselem, és ezt szeretem viszontlátni a tányéron is. Halmozás helyett inkább az íz domináljon. Emellett nagyon szeretek játszani a színekkel, valamint a textúrák is nagyon fontosak számomra: a puha mellett legyen egy ropogós, egy lágy, folyós, egy kis savas és édeskés.
– Kedvenc sütemény?
– Egyáltalán nem vagyok édesszájú, sőt, valójában utálom a süteményeket. (nevet) Ha valamit megsütök, abból is csak egy fél kockát kóstolok meg, a többit odaadom másoknak. Állandóan kérdezik is, akkor hogy lehetek így cukrász? A citromot viszont nagyon szeretem, azt ha lehet, minden süteményembe beleteszem.
– Specialitásod van?
– Nem tartok számon ilyet, és nem is szeretném, ha lenne olyan, amiben a legjobb vagyok. Mert az aztán Murphy törvényei szerint utána biztosan nem úgy sikerülne, ahogy elképzeled. Én azt szeretném, ha mindegyik sütésem nagyon jó lenne.
– Visszatérve a műsorra, volt olyan, aki megkeresett ajánlattal a forgatás után?
– A zsűri tagja volt egy pék és egy női cukrász mellett a pesti Mák Bisztró főcukrásza, ő felajánlott egy lehetőséget, hogy dolgozzak náluk. Egyedül viszont nem akartam felköltözni Budapestre, illetve nem is lett volna meg rá az anyagi keretem, így ezt egyelőre eltettem későbbre. Miután leadták az adásokat a tévében, Veszprémből is jött több munkalehetőség. Nem vetettem el őket, még gondolkodom rajtuk. Nagy álmom, hogy egyszer éttermi cukrász legyek. Most gyűjtöm a pénzt és igyekszem tanulni még, hogy egyszer egy ilyen körben mozoghassak.
– Ha úgy van, akár az iskolapadba is visszaülnék képezni magad?
– Nagyon gondolkodom a mestercukrász képzésen, ahhoz viszont előbb 5-6 évet el kell tölteni a szakmában. De nagyon sok receptet nézek most is otthon, próbálok minél több textúrát megismerni, ötleteket gyűjteni. És persze az is elképzelhető, hogy még valamilyen plusz tanfolyamot elvégezzek.
– Saját cukrászdában nem gondolkodsz?
– Dehogyisnem. Hosszú távon, mondjuk tíz év múlva ez a terv, de addig egyelőre az éttermi cukrász állás a cél, illetve hogy azon belül egyre feljebb lépjek. Nyilván az elején még hagyatkozni fogok a kollégáimra, de szeretném, hogy aztán közösen hozzunk döntéseket például egy új étlap esetében. Aztán meglátjuk, tíz év múlva összejön-e a cukrászda, hiszen ahhoz nagyon sok alaptőke kell, és attól is függ, mit hoz az élet: azt nem szeretném, hogy a családomat emiatt háttérbe szorítsam. De ha egy önálló, rendes cukrászda nem is jön össze, egy megrendelésre, kiszállításra dolgozó cukrászatot legalább szeretnék.
– Itthon, vagy ha úgy hozza az élet, akár külföldön?
– Korábban nagyon Pestre vágytam, de mindig volt valamilyen hátráltató ok, ami miatt nem jött össze. Úgyhogy ezt egy jelnek vettem, hogy Veszprémben kell maradnom. De persze nem kizárt, hogy a fővárosban nyissak cukrászdát, és az sem, hogy külföldön: kint elég gyenge a cukrászat, ezért nagyon keresettek a magyar cukrászok. De addig még annyi minden történhet. Mindenesetre nyitottan fogom várni a lehetőségeket.
