Valószínűleg alig akad olyan háztartás az országban, amelyikben ne találnánk meg legalább egy-két művét. Annak a Fekete Istvánnak a műveit, ki gonoszsággal megfertőzött és befeketített világunkban szülőföldünkről és annak áldásairól csak szeretettel és a feltámadásban megingathatatlan hittel szólt.
Kisgyermek korom meghatározó szabadidő eltöltése közé tartozott az olvasás, valamint a balatonakarattyai könyvtár hűvös olvasótermében való időtöltés. Szerencsémre édesanyám, aki akkoriban könyvtárosként dolgozott szinte minden nap vitt magával a munkahelyére, így már az általános iskola harmadik osztálya előtt, mikor a Vuk kötelező olvasmány lett volna, megismerkedhettem Fekete István állatregényeivel.
Bár a legtöbben a Vuk és a Tüskevár írójaként tartják számon, Fekete István sokkal több ennél: egyrészt nem csupán ifjúsági könyvek szerzője, a felnőtteknek szóló írásai is legalább ilyen jelentősek, ezeket politikai okokból ismerjük kevésbé; másrészt az állat- és növényvilág rendkívül alapos ismerője, okleveles gazda, vadászati szaktekintély, sőt, forgatókönyvíró.
Szinte teljes életét a természetnek szentelte.
Ő maga úgy fogalmazott: a vadászatot az erdőért szerette, az erdőért viszont nem a vadászat, hanem annak lakói miatt rajongott, akikben soha életében nem kellett csalódnia – ellentétben az emberekkel.
Az első világháború után Ajkán volt vezető gazdatiszt, ott is indult az irodalmi pályafutása. Az eredetileg agronómusnak készülő író 1936-ban jelentette meg első regényét egyre többet foglalkozott az állatok erősen antropomorfizált módon való leírásával.
1941-ben, miután úgy érezte, hogy irodalmi törekvései nem férnek össze a munkával, családostul Budapestre költözött és a Földművelésügyi Minisztérium vadászati előadója lett.
Fekete István egy ideig hallgatott, majd 1955-ben Bölöni György író segítségével térhetett vissza az íráshoz – igaz, nem regénnyel, hanem egy halászatról írott tankönyvvel –, ezt követően 1957-től betörhetett az ifjúsági irodalom piacára is: ekkortájt jelent meg a Kele, majd a Lutra. Az ezt követő években jött sorban a Bogáncs, a Tüskevár, a Hú, a Vuk (ismét) és Kittenberger életrajza.
A Tüskevárért végül hivatalosan is elismerték íróként. József Attila-díjat kapott a regényért. Fekete István elismert és felkapott szerző lett.
A ballagó idő önéletrajzi regénye - amit már a címe miatt is érdemes elolvasni - 1970-ben, az író halálának évében jelent meg, és valószínűleg sokkal többet elárul Fekete Istvánról, mint a hivatalos források: a természet szeretete, a humanizmus, a boldog, de nehéz gyerekkor és a katonaság is előkerül benne, persze keserédes formában.
Műveit napjainkig több mint tízmillió példányban adták ki magyar nyelven, s külföldön tizenegy – köztük német, lengyel, horvát, francia, finn, angol és eszperantó – nyelven, tizenkét országban, 45 kiadásban jelentek meg könyvei. A 2005-ben itthon lezajlott nagy könyvszavazás szerint a száz legjobb könyvbe négy klasszikus művét (Tüskevár – 11. helyezés, Vuk – 19. helyezés, Bogáncs – 45. helyezés, Téli berek – 51. helyezés) is beválasztották a szavazók.
A műveiben szereplő alakok valós személyek, történeteik pedig megtörtént eseményeken alapulnak: falujában ismerhette meg például élete első – az olvasók számára a Tüskevárból ismert – Matula bácsiját, Puska András uradalmi csőszt, kinek beceneve valóban Matula volt, s akitől sokat tanult a természetről és az időjóslásról.
Mint ismert, Vuk című regényéből rajzfilmet készítettek, de tudtátok, hogy ő volt az egyik forgatókönyvírója? Valamint Bogáncs című regénye megfilmesített változatának forgatókönyvét is ő írta.
Fekete István nem hasonlítható senkihez, hiszen írásművészete teljesen határozott egyéniséggé avatja.
