Amikor csak teheti és az időjárás is engedi, napját kora reggeli balatoni úszással kezdi, ahogy a vacsora után szertartásszerűen elfogyasztott három pohár borocskájáról se mondana le szívesen a 92 esztendős Rádóczy Kálmán, akinek nemrégiben postázta a Testnevelési Egyetem a vasdiplomáját. A Révfülöpön élő nyugdíjas tanárember büszke arra, hogy a kilencedik X-en túl is jó egészségnek örvend, korát meghazudtolóan friss és aktív, de olykor azt is tapasztalja, hogy a „belső motor” már nem úgy ketyeg, ahogy régen. Jövőre lesz hetven éve, hogy elhagyta az Alma Mater falait, amelyet akkor még Testnevelési Főiskolának neveztek.
Testnevelőként Mosonmagyaróváron mutatkoztam be, majd néhány hónapos katonai szolgálat után következett az a 35 esztendő, amit már a tapolcai gimnáziumban töltöttem el. Mindvégig örömömet leltem a hivatásomban, igyekeztem átadni a mozgás és a sport szeretetét a diákoknak. Több volt nekem az az intézmény egy iskolánál, azt tekintettem a második otthonomnak, ahol minden nap egy új kihívásnak számított. Különleges élményt jelentettek számomra azok a napok, amikor a tanítványaimmal útra kelve megyei és országos atlétikai versenyekre indultunk. Soha nem éreztem nyűgnek a napi 34 kilométeres ingázást, de „ingyenjeggyel” a vasút vitt el a tanítványaimmal és versenyzőimmel minden olyan településre is, ahol versenyre kelhettek más iskolák diákjaival. Büszke vagyok arra, hogy négy tanítványom is a testnevelőtanári pályát választotta, nem léptek viszont a nyomdokomba a fiaim, akik ma már felnőtt emberek és önkormányzatok szolgálatában állnak
– nyilatkozta, vagy inkább mesélte az SzPress Hírszolgálatnak Kálmán bácsi, aki hat esztendőn át a megyei művelődési osztály szakfelügyelőjeként is kiváló munkát végzett.
Rádóczy Kálmán gyakran gondol vissza a főiskolás éveire, a vizsgákra és a kalandokra
A tapolcai gimnáziumban úgy emlékeznek a tanári kar egykori meghatározó alakjára, mint a kitartás, a hívatástudat és a hűség példaképére. Tanítványai még mostanában is gyakran hívják meg az érettségi találkozójukra. Amikor majd elérkezik a következő összejövetel napja, büszkén mutathatja meg nekik a most átvett vasdiplomáját, és addigra talán még a rubintot is, ami azoknak jár, akik 70 esztendővel ezelőtt végeztek a testnevelésoktatás hazai fellegvárában.
Nem olyan öregember vagyok, aki naphosszat lustálkodik, az egyik fotelből a másikba ül át, és nem hisz a mozgás éltető erejében. Isten tudja, hogy még hányszor találkozhatok a tapolcai gimnáziumban végzett diákjaimmal, mert a „ketyegő” néha kicsit rakoncátlankodik, de amíg koranyártól őszig reggel 7-kor az első vagyok a koros „sporttársaim” között, akik úsznak egyet a Balatonban, nincs okom a panaszra. Óvatos vagyok a vízben, csak addig merészkedek be, amíg leér a lában, és mindig a parttal páhuzamosan haladok. Az úszás és a napi két-háromkilométeres gyaloglás tart karban, azt viszont bánom, hogy októbertől jövő nyárig csak a házban és a kertben foglalhatom el magamat. Kell a mozgás, mert jó az étvágyam, főleg akkor, ha paprikás csirke és galuska kerül az asztalra. Amióta eltávozott a feleségem, a kisebbik fiammal lakjuk a házat, megosztva a teendőket. Jól el tudom foglalni magamat a főzéssel, például egy zöldségleves és egy ínycsiklandozó reszteltmájas második fogás elkészítésével, máskor pedig olvasással, tévénézéssel és keresztrejtvényfejtéssel. Sokszor gondolok vissza a főiskolás éveimre, a vizsgákra és a kalandokra. Milyen szép lenne, ha egyszer még meglátogathatnám azt a helyet, ahol kitanultam a testnevelőtanári mestereséget, amelyet szerintem nekem találtak ki
– monda befejezésül a veterán pedagógus, akinek nincs kedvenc focicsapata, viszont mindent sportközvetítést megnéz a tévében, az atlétikától kezdve a sznúkeren át egészen a vízilabdáig.
