Már akkor éreztem valami szokatlan szívmelengetőt, amikor a Petőfi Színház művészei megjelentek a lakótelep ablakai alatt, énekeltek,szavaltak. Utólag bevallották, hogy a műsor közben ők is gyakran törölték a könnyeiket. Majd jöttek a lelkes diákok, akik felajánlották, hogy bevásárolnak az időseknek, kiváltják a gyógyszereket. Önkéntesek varrták és vitték a maszkokat.
Aztán jött a vírus második rohama sok fásult emberrel, fáradt orvosokkal, egészségügyi, szociális dolgozókkal és velünk, a szorongó, olykor háborgó és türelmetlen felnőttekkel, gyerekekkel. Váltanunk kellett, megtanulni alkalmazkodni. Új utakat keresni… Azt mondják a pszichológusok, hogy az introvertált (befelé forduló) személyiségűek jobban bírják a bezártságot, mint az extrovertáltak, akiknek lételemük a közösség. Az utóbbiak különféle próbálkozásai sok helyen láthatók.
Például a Március15. utcában az úgynevezett Kis Kuktánál, a dohányboltnál mindennaposak a csoportosulások. Eleinte csak csóválták fejüket a környéken lakók, majd kihívták a rendőröket, akik feloszlatták a traccspartit. Pár nap múlva ugyanannyian voltak, de nem kétes külsejű egyének, hanem rendezett megjelenésű férfiak. Ők voltak, akik korábban a pizzériákban, kiskocsmákban, büfékben vitatták meg a nap történéseit, főleg sport eseményeit. Ez lett most az átmeneti közösségük, mert ugye minden zárva. Ügyeltek a maszkra, a távolságtartásra ugyanúgy, mint a Csolnoki lakótelep két nagy fája alatt gyülekezők.
Más közösségek a Facebookon keresztül idézték fel vidám napjaikat, családi eseményeiket, és tanulságos meséket vagy éppen vicceket küldözgettek egymásnak. A nyugdíjasokat a bezártság gyötri, a munkába járókat pedig a kettős félelem: a járványtól és a munkájuk elvesztésétől.
Sokan vannak, akiket zavar a passzivitás, atétlenség. Ők keresik az önkéntesség útjait. Keresik, mert az önkéntességet is tanulni kell, felmérni a szükségleteket és megtalálni a rászorulókat. A jó szívvel adakozók időnként csalódnak is, amikor a szendvicset utánuk dobja, aki alkoholt szeretne kapni, vagy gyümölcsöt adnak annak, aki pénzt várt. Ha majd vége lesz a járványnak, érdemes lesz foglalkozni az önkéntesség mikéntjével is.
Én mostanában már találkoztam több jó példával: a Családsegítő szakemberei útmutatást adnak a segítőknek,ugyanúgy, mint a Máltai Szeretetszolgálat veszprémi intézményeinek vezetői is jelzik, mire van szükségük. Különösen fontos most az egyedül élőidősekre, hajléktalanokra figyelni, amikor a járvány mellé társulnak a mínuszok. Arra is számítani kell ugyanis, hogy számos olyan esettel találkozunk majd, amelyeket a hivatásosoknak, a szociális munkásoknak kell megoldani. Ők pedig minden segítséget megérdemelnek.
