Debreczeny Zoli után – aki 2015. december 23.-án úgy kapta a díjat egy karácsonyt ünneplő baráti összejövetelen, ahogy Molnár Sanyi elmesélte – Tóth Loon következett, majd én. Nekem még a barátság juttatta az elismerést, az idő múlásával egyre hangsúlyosabb lett az érdem. De a barátság, a szimpátia megmaradt.
Vétójog igen, egyesület nem
Furcsának tűnhet a szabály, amelyet megalkottunk, bárkinek lehetett vétójoga − nemcsak a kancellárnak − a következő tag kiválasztásakor, s éltünk is vele. Amikor felmerültek javaslatok, soha nem hangzott el szakmailag méltatlan neve, de a második rosta erősebb volt: olyan legyen, aki illik közénk, akit emberileg is mindenki el tud fogadni. Voltak viták! Így alakult nem hivatalos szervezet, hanem baráti társaság irányába a közösség.
Az egyesületté válás ötlete valóban időről időre előjött, mindig ugyanazok erősködtek, s a többség mindig tiltakozott. Mert legtöbben a „fésületlen” együttlétet szeretjük a mindenhónaphuszonharmadikákban. Volt sajtónyilvánosságunk, de oldottabb volt a hangulat, amikor magunk között lehettünk.
Az Arany Elefántyúk Díj átadása
Féltett emlékem
Csodaszép emlékeim közé tartozik, amikor egy irodalmi téma kapcsán a hatalmas tudású Brassai tanár úr magához ragadta a szót, és olyan élvezetes előadást rögtönzött, hogy tátott szájjal hallgattuk. László Péter egyiptológus előadása a hieroglifákról folytatásért kiált, s ha vége a korlátozásoknak, mindenképpen felkérjük a következőre.
Sajnos Botár Attila már nem mesélhet saját verseiről. Ez az est talán a legféltettebb emlékem mind közül: Attila felolvasta egyik versét, majd soronként elemezte, mit miért írt. S mire az est végén ismét felolvasta ugyanazt a verset, szinte mindent tudtunk az életéről, örömeiről, keserűségeiről, őseiről, szülőföldjéről és álmairól. Ezen az estén kevesen voltunk, de arra soha nem figyeltünk, ki ér rá, s ki nem. Ha egyszer is változtatnánk a 23-án, ennyi elfoglalt embert összeterelni soha többé nem lehetne.
Eleinte télen-nyáron az Utas és holdvilág antikvárium volt a helyszín, majd, hogy tehermentesítsük tulajdonosát, tavasztól őszig tagjaink közül látott vendégül bennünket valaki. Ez is izgalmas, ahogy bepillanthatunk egymás életének helyszíneire. Milyen gyönyörű kerteket láttunk! (Lakása szinte senkinek nincs akkora, hogy ha nagy létszámban összegyűlünk, elférnénk benne.)
Tartozni valahová
Alkotó emberekről van szó, gyakran a hétköznapi zsibongástól elhúzódó művészekről, így mindenki értette, amit egyik tagunk „beavatásakor” megfogalmazott: végre én is tartozom valahová! Valójában ez volt a Társaság célja kezdetektől. Igen: borok, pálinkák, szendvicsek – el ne felejtődjön a minden januári kocsonyám! – mellett, de egyre inkább a valódi tartalom igényével. Kitaláltuk, hogy minden alkalomra valaki készüljön fel, s arról, ami hozzá legközelebb áll, meséljen a többieknek. Nem mindig sikerült megvalósítani, de az előbb felemlegetett esték mellett is volt pár igazi kultúr-csemege.
Miért is ne lett volna? Hiszen olyan tagjai vannak az Arany Elefántyuk Társaságnak, akik hosszú évek, évtizedek alatt sokat tettek a szakmájukért, szakmájukban (talán szebb lenne a hivatás kifejezést használni) és − ami közös bennünk − Veszprémért.
Visszatérve a vétóra, ami egyre kevésbé volt jellemző, ahogy a Társaság létszáma nőtt. Emlékszem, Módri Györgyi színművésznő neve elég korán felmerült, de Tóth Loon vagy háromszor tiltakozott. Harmadik alkalommal én kérdeztem rá, hogy miért. − Györgyi nagyon jó barátom, nem akarom, hogy úgy tűnjön, a saját baráti körömet erőltetem − válaszolta. Loon hatalmas grimaszt kapott tőlünk, Györgyi pedig a következő hónapban a díjat.
Sokat nevettünk és tanultunk egymástól
Nem ismerjük eléggé a fiatalokat
Ez Krámer György tartózkodása apropóján jutott eszembe, amit Molnár Sanyi oly nagyon nehezményez. Az ismert táncművész, koreográfus főnöke, barátja díjazása során tartózkodott, s amikor mi többiek egyöntetűen Vándorfi László díjazása mellett döntöttünk, örült neki. Én azt is tudom, hogy a díjazott Vándorfi is ódzkodott attól, hogy a karantén közepén összegyűljünk, miközben a Pannon Várszínház színészei ötletes módon naponta kampányoltak a „maradj otthon!” mellett.
Az idén ki nem osztott Junior-díj kapcsán: én magam is rögtön hozzátettem, a Pannon Várszínház igazgatója után azonnal egyik színészét díjazni, furcsán hat. Sokat töprengtünk, zongoraművész, újságíró is felmerült, nem találtunk igazán jó jelöltet – le is kell vonnunk a következtetést, öregszünk, nem ismerjük eléggé a fiatalokat. S épp, mert nem vagyunk hivatalos szervezet, semmi sem kényszer, ha idén nem, majd adunk Junior-díjat máskor.
„Csinálni kellene valamit”
De nem szeretnék konkrétumokba, apró-cseprő ügyekbe belegabalyodni. Talán csak annyit még, sajnálom, hogy alapító elnökünk megszüntette a közösségi oldalunkat, ma már csak az általa soha el nem fogadott privát csoport létezik, amelyen a mai napig beszélgetünk egymással – a világháló nyilvánossága nélkül.
Az öt év alatt az is sokszor felmerült, hogy „csinálni kellene valamit”. Ezzel kapcsolatban nem tudtunk dűlőre jutni. Minden tagunk szerepel a hétköznapokban: alkotóművész, előadóművész, rendezvényszervező, -vezető szinte mindenki, tehát az „önmegvalósítást” nem az Elefántyuk Társaság keretein belül keressük.
Az Irkát valóban megjelentettük, költségeit a tagok állták saját pénzükből. Alapító elnökünket Gizella-díjra javasoltuk, s amikor átvette, sorfalat álltunk neki. Süle Zsolt A Dal-beli szereplésekor szurkolásra, szavazásra biztattunk mindenkit – idén is ezt tesszük. Talán a Társaság volt a kovásza Krámer Gyuri nagyszerű beszélgetős sorozatának is, amely mindig zsúfolásig megtöltötte az antikváriumot, s amelynek csúcspontja a három városvezetővel készített interjú volt.
A politikát Magyarországon teljes mértékben kikerülni nem lehet. De a mai napig van olyan tagtársam, akiről elképzelni sem tudom, hogy a szavazófülkében kire adhatja a voksát, mert politikai hovatartozásról nem beszélgettünk. Politikáról időnként muszáj, amikor egy-egy történés meghatározza az életünket, ám nem szoktunk sokat elidőzni ilyen témáknál.
Amikor az ÉSTE formáció megkapta a díjat
Megőrizzük közösségünket
Molnár Sándor úgy látja, ahogy elmesélte, én így látom, ahogy most mesélem. Számomra – és sokak számára – a mindenhónaphuszonharmadika meghatározóvá vált. Örülök, hogy van egy közösség, ahová minden hónapban várnak, ahol örülnek nekem, ahogy én a többieknek, ahol sokat viccelődünk, nevetünk és sokat tanulunk egymástól. Természetesen nem szeret mindenki mindenkit egyformán, születtek szorosabb kapcsolatok, igazi mély barátságok, s vannak felszínesebb tagtársi viszonyok.
De valamennyien érezzük, hogy összetartozunk. Tiszteljük egymást. S nem értjük, Sanyi miért temeti az Arany Elefántyuk Társaságot, amikor az köszöni, jól van. Sajnáljuk, hogy Molnár Sanyi kilépett, elfordult tőlünk, sőt, mostanában szemben áll velünk, a még mindig élő Társasággal. Sajnálom, hogy erényeink nélkül valós, vagy vélt hibáinkat kürtöli világgá. A Társaság tagjainak feltett szándéka, hogy megőrizzük közösségünket, ha kell, más néven, ha kell, alapító elnökünk, Sanyi nélkül.
