Legalább egy csakrája biztosan adatott Veszprémnek. A csakra testi momentum – Veszprém korpuszán találhatunk egy rendkívüli pontot. Amúgy topográfiailag. Ez pedig a Séd legmeredekebb kanyarulata a város szívében. A csakra kristálynak, ékkőnek vagy keréknek mondatik a hagyomány szerint. Ékesség ez a kanyar. Ékesség és kerék. Az, mert kanyarodik. Ha akarom, forog. A csakráról azt mondják a régi, keleti érintettségűek: ha az óra járásával megegyező irányban fordul/kanyarodik, akkor nyel. Energiát, kisugárzást, erőt. Amennyiben az órajáráshoz képest ellentétesen mozog, abban az esetben ont. Késztetést, titokzatos hevületet vagy rejtekező képességet.
Ekként kívánatos megtenni a veszpréminek, a várossal közelebbi szakralitásra hajlandó teremtménynek, hogy zarándoklatot tegyen oda. A titokzatos csakrához. De hol is lenne ez pontosan? A Fejes-völgy északi torkolatánál halad el enyhe ívvel a Séd, egészen a Benedek-hegy lábához, annak is déli tövéhez, ahonnan hűen a sziklavonulat alján folydogál végig, egészen e meredély északi széléig. Itt kanyarodik el szinte hajtűélesen Keletre, majd Délre. Na, ez a hajmeresztő irányváltás maga a csakra. A hegyes belesajdulás a kő tövébe. Ahol és amikor az évszázadok ugyanúgy elcsodálkoznak, mint a fizika szigora. A Séd nagy sietségében meggondolja magát, felfele csap, aztán sarkon fordul. Ott a csakránál. Az órajárása szerint. Erőt nyelni, erőt nyerni.
A Benedek-hegy pedig a szó szoros értelmében belebotlik a patakba. Belebotlik, belesajdul. Erről Cholnoky Jenő azt írja, hogy a Sédet a tőle északabbról alányomuló törmelék és hordalék szorította oly erősen a dolomit meredély aljához, amelyet annyira alámosott: a szikla felsőbb tömbje egyensúlyát vesztette és aláhengeredett. A víz ekként már a felmagasló hegy tornya és az alászakadt háznyi tömb között siet tovább útján. A földrajztudós abban látja a történés bizonyítékát, hogy a tömb vonalas mintázata más fekvésű vagy szögű, mint a hegytorony mintázatvonala. Magyarán a Séd ahelyett, hogy medret vájt volna a szikla vonulatába, ahelyett, hogy fentről heverte volna ki a maga helyét, inkább a köves vonulat talpa alól húzta ki a talajt. Botlik és sajdul a Benedek-hegy. És tessék, napjainkban amúgy a kőtestbe egy árva, de makacs juhar félkézzel úgy kapaszkodik bele évtizedek óta, hogy álljon az idő. A szirt örök billenésben, a fa rajta örökújjászületésben hajt ágat levelet, szórja ikerlependékeit őszről őszre.
Látványos és rejtelmes a hegy és a külön sziklatömb között szilaj fordulású patak, felette a zuhantával dacoló fa. Csakra, ha mondom. Hát még ha azt is tudom, eleink is bírtak erről némi sejtelemmel, a közelben kelepelt a legtöbb vízimalom egykor, holott a Séd a városban és rajta kívül is számos molnárnak adott megélhetést. Hát még ha azt is tudom e tájékról: a nagy csakra nyugati szomszédságában épült az a kolostor, melyben Árpádházi Szent Margit nevelkedett, mely apácazárda romjai máig figyelmeztetnek – a hely szelleme ragaszkodik. Szeszélyesen kötődik a saját szenvedélyéhez.
Az erecskéket, csermelyeket, patakokat, folyókat, folyamokat a jelképek értelmezésében avatottak szellemi örökségünkre is alapozva úgy tekintik, mint amik mozgásuk révén hímneműek. A vándorló vizek szeleburdi legénykék vagy tisztes bátyók, ennek megfelelően az álló vizek lánykák, nimfák, anyák, mamácskák. Ezeknek figyelembevételével a Séd lehet akár epekvő ifjonc is, aki szerenádozni jött a völgybe. Kitérőt tett ezért, hiszen a városba északról jön meg, a városból északra megy el. A kalandról ki tudhatná, dallamai a fülemüléket altatja-e vagy fülemülék andalítják el a hely szellemét és az udvarolni térült gáláns lovagocskát.
Veszprém csakrája tehát patakzik. Minden követ megmozgat. Forgat, mint víz a malomkereket. Egyszer szentséges, máskor pedig teszi a szépet … vagy neki teszik a szépet?
