Veszprém ősze, tele a Bakony.
Veszprém tavasza és nyara a Balaton.
A lankás múltban innen indul vadászni – micsoda hőskor – a jámbor püspök és a mindenkori őrkanonok. Indul rőtvad-lesre a Bakonyba. Biztos pompás terítéket juttat a bükkös.
Veszprém ősze, tele a Bakony. Emlékezik a város a felette nőtt rengeteg erdőre, amely fái és vadjai barnáját adta neki századról századra. Az ódon épületek ácsolatában a bakonyi gerendák roppannak a hidegtől, a melegtől.
Az ottani vadak és jószágok csordái, nyájai adták a megélhetést számtalan veszprémi tobaknak, kik cserzőanyagukat cserszömörcéből és macskahúgyból keverték. Vitték-hordták csinos bekecseiket, ködmöneiket.
Veszprém ősze a Bakony. Nekem a Bakony mindig őszi erdőként jut eszembe. Egyszer már írtam effélékről zibnayimutos könyvemben, a harmadik megtestesülésnél, és azóta is mindig kísért az ott megénekelt ötlet. Az a képzelt kép, hogy a kezdetek idején Szent Istvánnak hímzett palást mindig a „Bakonerdő” ádvent előtti avarjában rejtőzik, ott rajzoltatnak meg időről időre a királyi köpeny alakjai, mintái. A dombok szelei és tündérei ezt terítik magukra, ha nagy útra kelnének vagy borzongató a hideg a fák között.
De Veszprém tavasza, nyara a Balaton.
Aki első királyunk hitvese volt, Gizella szeme játszhatott olyan színekben, mint a Balaton kékeszöldjei. A tükröződő vizek időtlen idők óta jósolják, milyen órák vagy napok jőnek. Lohogni fog a júliusi hőség? Megsúgja a tó. Vagy Gizella?
Zivatar köszönt a környékre? Előre jelzi víztükör vagy a királyné szeme.
Mikor verőfénnyel telnek a delek és a délutánok, Gizella vidám szeme tekint ránk, mikor ítéletidő fenyeget Gizella bánatos, Gizella haragszik.
Veszprém nyara a Balaton máskor is.
A virágkorok tehetős polgára fogattal hajtat innen a kánikulás hivatali órák múltán, tóközeli dombocskákon rakott nyaralójába, mely alatt szőlőtábláit értő kezek művelik, hogy karácsonykor jó borral koccintson a család. De ő most ledöccen fogatjáról. Kényelembe helyezi magát a teraszon: a nyári délutánt övéivel, szívesen látott vendégekkel tölti el. Adomáznak, hunyorogva füstölögnek – dörmögnek a bajszosok, szakállasok vagy csacsognak a kecses fehérnépek.
A város most is emlékezik évszakaira. Nyarait egyre-másra a tóból való halak – keszegek, fogasok – adták. A hőség üzenete lett itt is a rizling, a siller a vizek mellől. Onnan, hova odalátni a város déli határából.
Teleit ugyancsak emlékek hozzák. A Bakony küldte a tűzifát is. Arra jártak a kanászok makkoltatni a csürhét. Arra északra, ahonnan szelei jőnek és ahol ott mered a Papod, az Ámos-hegy meg a Mórocz-tető. Mindig néznek és innen mindig láthatóak.
… és Veszprém benneül a tájban. Mondom színei évszak szerint váltakoznak. Délre kell menni a tavaszért. Északra az őszért. De színei a tájban nyugat felé szintén ott vannak, gabonatáblák az arra elterülő határban, ahova még a vár gyilokjárójáról is ellátni. Helyszíne és színe keleti irányba is varázslat, ahol olyan ingatagok a távolságok, hiszen röpke perc a kocsival és elhullámzanak a szürkés dombok: Veszprém széléről már intenek a palotai tarka panelkockák. Középen vagyunk – közben/közelben az emlékezettel.
