A saját sztorijaim egy alföldi kisváros konzervgyárához kötődnek, bármilyen hihetetlen is, de az ott tapasztaltak segítettek a pályaválasztásban. No, nem az uborka üvegbe sorjázása nyűgözött le, bár abban „rekorder” voltam. Diáktársaim elbeszélése szerint ugyanis az éjszakai műszak idején úgy is tudtam aludni, hogy az egyik kezemben a befőttes üveg, a másikban az uborka, és egyiket sem ejtettem el… Már akkor írogattam a városi lapba a diákéletről. Társaim biztattak is, hogy írjam meg, nincs védőköpenye az üvegmosó diáklányoknak, a műszak végére csuromvizesek. Megtettem. Így utólag nézve elég hatásvadász voltam, olyanokat is írtam, hogy így bánnak azokkal, akik a holnap édesanyái lesznek, veszélyeztetik az egészségüket stb. Három nap múlva ott volt a gumikötény és kesztyű is. Én lettem a legnépszerűbb diákmunkás abban a műszakban. Csak akkor döbbentem meg, amikor az élmunkás brigád vezetője megállt a hátam mögött és közölte: holnaptól nálunk dolgozol, megbeszéltük a művezetővel is.
A vér meghűlt bennem! Ezek a lányok nem diákok voltak, hanem erős, nagydarab, jó munkabírású asszonyok, akik büszkék voltak a teljesítményükre, amelyet naponta bemondott a gyár rádiója... Szóval finoman szólva a diáklányok egy kicsit más tempóhoz szoktak. Mondtam is, hogy csalódni fognak bennem, ez az ütem nekem nem fog menni, mire nagyot nevettek, mondván, csak nem gondolom, hogy a szalag mellé engednének? Nekik elég annyi, hogy elmondják az üzemvezetőnek: az az újságíró diáklány is náluk dolgozik, és látja, hogy szétmállik a védőkesztyű a kezükön és a cipőjük is tiszta víz a műszak végére… Csoda történt: az asszonyok mindent megkaptak, amit kértek. Hálából pedig odaállítottak maguk közé, amikor a megyei lap riportere a legjobb munkások címszóval fotózta őket. Nos, akkor éreztem először igazán a nyilvánosság hatását, erejét, ami azóta is foglalkoztat. Az uborkapakolás már kevésbé…
A lányom diákként a füredi kemping lelkes újságárusa volt nyaranta. Akkor mehetett fürödni, amikor a napilapok már elfogytak. A fiatalok ott is gyorsan hangot találtak egymással, valóságos udvartartása volt, mindenki segíteni akart, az önkéntes rikkancsok vitték a napilapot a sátrak közé, hogy aztán irány a csúszda… Én kicsit aggódva figyeltem ezt a sajátos munkamegosztást, és a pénztárcámban tartalékoltam arra az esetre, ha nem minden alkalmi árus számol el újság árával. Ilyenkor a lányom megjegyezte: de ők a barátaim! A férjem pedig gyakran ismételgette, hogy el ne felejtsd: a jó barátság alapja a pontos elszámolás… Nos, ezt a lányom egy életre meg is tanulta. És persze egy fillér hiány nélkül zárta a nyarat.
Amikor az unokám elkezdte a diákmunkát, szintén a füredi kempingben, én már az aggodalmaskodó korszakomat éltem. Gondosan mostam, vasaltam a sárga egyenpólót, reggel fél hatkor már ott toporogtam, kezemben a slusszkulccsal, hogy el ne késsen ez a gyerek! A lányom pedig elkezdett engem nevelni: hagyd csak, tanulja meg a maga kárán, ha elkésik, levonják a fizetéséből… Este jött az élménybeszámoló. Először a csomagokat segített bevinni a vendégeknek, a következő évben recepciós lett, a harmadik nyarán már éreztem, hogy belelátott a vendéglátó hivatás lényegébe. Nekem magyarázta: tudod, nálunk a vendég az úr! Később, mint egyetemista könnyen beilleszkedett a bécsi rendezvényszervezők közösségébe is, sőt, amikor a nyelvtudásról beszélgettünk, megjegyezte: amikor a vendégtől három nyelven tudok elnézést kérni, könnyebben megbocsájtja, ha véletlenül kilöttyen a pezsgő…
A legkisebb unokám még csak készülődik a nyári munkára. Vasárnap épp a káptalantóti piacon jártunk. Rácsodálkozott a tejtermékek sokaságára, érdeklődve hallgatta, amikor az egyik árus elmagyarázta, hogy mi a különbség az író és a savó között. Hazafelé meg is jegyezte, hogy ő még nem látott közelről tehenet, pedig szívesen megsimogatná. Hát, az agrárgazdaságok is hirdetnek nyári diákmunkát, jövőre akár már jelentkezhet is…
