A régi ember mintha beérte volna az elsődleges látvány élményével. Megelégedett azzal, amit látott. Örömét lelte abban, hogy a kép feltárult neki. Ha valami jobban tetszett neki az egyszerű, minden nap látható vidéknél, tárgynál, azt újra megkereste, kivárta az időt, mire megint rávetheti tekintetét. A tájat, a méltónak talált embereket állandónak hitte. Olyannak, ami megmarad abban az állapotában, amilyennek és ahogyan először látta. Ezért is tartjuk mi, a jelenben élők annyira fontosnak, mikor vált és milyen jelenvalóságában ábrán is visszanézhetővé, beazonosíthatóvá egy épületegyüttes, egy szép vagy elismertséggel bíró ember.
Ilyennek tartja a legendás hagyomány – illetve egyes történészek is – a veszprémi vár első máig fennmaradt ábrázolását. Büszkeséggel tölt el bennünket a tudat, hogy az első ilyen kép sokszáz kilométerre a magyari földtől, a veretes és dicsőséges Itáliában őrzi hírünket egy tetszetős kép- vagy emlékmásban. De okot ad erre az is, amilyen körülmények között született a festmény, aki és ahova megálmodta-megrendelte azt.
Hát bizony városunk első képe Castiglione Olonában ékeskedik. Ott Lombardiában, Lugánó és Milánó között, a Comói tótól délre, Varese megyében. A városka egyik legfőbb látványossága a Branda-kastély, melynek levéltári vagy könyvtári termében csodálhatja meg magyar vagy más náció turistája a tájképet. A képen több várost és várat is láthatunk, balról a második hegytetőn díszeleg Veszprém vára!
A freskó az 1430-as évek közepén készült, de annak az 1412 és 1424 közötti időszaknak az emlékét őrzi a veszprémi meredély ábrázolása, amikor Branda da Castiglione bíboros (?1350-1443) a veszprémi egyházmegye adminisztrátora – egyes értelmezések szerint veszprémi püspök – volt. Az egyházi méltóság egyértelműen sokat tartózkodhatott városunkban. Egyes vélekedések szerint még a kép jeles festője Masolino da Panicale (1383-?1447) is vele volt, azaz a bíboros szóbeli elbeszélésén és emlékein túl a saját élményeire is támaszkodhatott műve készítésekor. A veszprémi részlet mellett művészettörténeti különlegessége a képnek, hogy ez az első olyan kép, amely kimondottan tájat ábrázol, tehát jelentősebb szerepet kap, minthogy egyszerű háttér legyen egy szakrális vagy politikai alak/esemény számára.
Veszprém vára ott a hegy csúcsán. Idegen, mégis iránta érzett rajongástól áthatott közegben. Mesebelinek mutatva, mesebeli szomszédcsúcsoktól, kékes mélységektől övezve. Hanyag eleganciával még egy kicsit alá is csordul a fellegvár körkörös-kerek épségéből, amitől aztán saját bájt nyer, sajátlagosan csinos lak és erősség. Aki ezt ilyennek látta, ilyennek mutattatja mecénáltja által, mély és tartós kötődése kellett legyen a Bakony és a Balaton közötti székhelyhez. Branda bíborosnak, az élete során annyi követi megbízást vállalt nemesnek kedvence kellett legyen Veszprém, ha palotájában – Párizs, Róma, Velence, Buda, Kalocsa vagy Konstanz helyett – annak várát kívánta viszont látni otthona falán.
Ki tudhatja már, valóban olyanok lehettek-e a 15. századi Séd-terelgető szirtre emelt falak, tornyok, tetők, amilyennek odafestették a castiglionei palota falára, annyi mégis bizonyos: amiben a néhai bíboros gyönyörködni akart, nosztalgiázni a távoli pannon vidék ékességén, most olasz, európai, tengeren túli csodálkozhat rajta vagy csodálja.
Számomra ezzel együtt is az ősi vár-ábrázolás egy fekete-fehér, homályos és majszos kópiája dereng vissza időről-időre az emlékeimben egy régi és kopott könyvből. Az a vár nekem még Branda, Masolino tűnékeny freskójánál is rejtelmes-sejtelmesebb. Az alkonyi szomorú méltósággal tüntet, ez júliusi ragyogásban, kora-reneszánszosan szép derűben.
Milyen jó, hogy egyszer régen lett egy ábrázolása Veszprémnek – Veszprémnek meg a világnak, legyen mivel dicsekednünk, a castiglione olonai turistának meg essen le az álla: milyen város lehet az Magyarországon, amelynek képe Olaszországig vetült már amaz ódon században.
