A „betyár” jelzővel sokáig nem azokat a haramiákat illeték, akiket ma ismerünk és akiknek az élettörténetét sokszor átszövik a romantikus, törvényen kívüli kalandozások, hanem egyszerűen azokat az egyszerű sorból származó fiatal, virtusos legényeket írták le így, akik a paraszti világból érkeztek, betevőjüket pedig főleg a földeken és az állatok mellett végzett időszakos munkákkal keresték meg.
Legalábbis erről árulkodik egy 1744-ből fennmaradt jegyzőkönyv Kecskemétről, ahol pontosan így definiálták a pásztorok mellett élő, de csapongó életmódot folytató fiatal férfiakat, akik némely esetben nem riadtak vissza attól sem, hogy kisebb lopásokból, betörésekből plusz betevőhöz jussanak.
Akkor mégis miért ismerjük ma úgy a betyárokat, mint a múlt századok félelmetes banditáit, akik bújdosó életmódjuk mellett végigfosztogatták az országot?
Pásztorok a XIX. századból
Erre a választ a kor társadalomképében kell keresni, hiszen a betyárság kialakulását egy akkori szociológiai probléma idézte elő. Ennek a gyökere pedig a pásztorok közösségében van valahol, akik közül az első betyárok is felnőttek. A XVIII. századi Magyarországon megközelítőleg 100 ezer pásztor élt, majdnem kivétel nélkül magányosan, vagy kisebb közösségekbe szerveződve a pusztákon, erdőkben, a rendes társadalomtól távol a természetben tengették mindennapjaikat. Az akkori pásztorok legtöbbje nem járt iskolába, nem ismerték a megszokott etikai normákat, és ha tisztában is voltak az állami törvényekkel, saját belterjes közösségükben bármilyen szankció nélkül nyugodtan figyelmen kívül hagyhatták azokat. Ehelyett saját íratlan törvényeik voltak, ahol a legfontosabb tényező a szabadságuk volt, a korlátok nélküli életvitel.
Ez önmagában néhány nomád közösség létezésénél nem is jelentett volna többet az akkori Magyarországon, és a falvakban, városokban élők nyugodt szívvel szemet hunyhattak volna létezésük felett. Viszont a pásztor-társadalom létezésén kívül is megfigyelhető trend volt, hogy a városi, tehetősebb polgárság elkezdte lenézni a parasztokat, aminek sok esetben hangot is adtak, ez pedig hamar kiélezte az ellentéteket a különböző társadalmi rétegek között. Mivel a pásztorok még a tanyasi embereknél is egyszerűbb és elszigeteltebb életet éltek, ők voltak a kor Magyarországa társadalmának az abszolút perifériáján. Hozzá kell tenni, hogy az akkori karhatalom sem nézte jó szemmel az efféle életmódot, tekintettel arra, hogy ezeket az embereket nem tudták ellenőrizni és a felügyeletük alatt tartani, így veszélyt jelentettek.
Az ilyen feszültség pedig nagyon hamar elterjesztett olyan pletykákat, hogy a pásztorok között csak úgy hemzsegnek a bűnözők, akik mit sem törődnek a civilizált társadalom írott szabályaival.
Ez a megbélyegzés aztán hamarosan bizonyosságot is nyert, hiszen elkezdett kialakulni egy olyan pásztor-szokás, miszerint aki meglop egy gazdagabb földesurat, azt dicsőségnek könyvelhette el a saját belterjes közösségében.
Az sem segített a megítélésükön, hogy amikor időnként betértek egy-egy falu széli kocsmába, vagy csárdába, a társadalmi normák hiányos ismerete miatt több esetben verekedésbe keveredtek, amelyeken a korabeli feljegyzések szerint nem csak néhány pofon csattant el, hanem törtek a csontok is bőven.
Ez az egyenlőtlen társadalmi helyzet alapozta meg a későbbi szervezett betyárseregeket, hiszen az erőszakosabb habitussal rendelkező pásztorok között bőven voltak olyanok, akik idővel nem elégedtek meg egy-egy betöréssel, néhány földesúr kirablásával, hanem hosszabb távon tervezték alárendelni életüket az effajta könnyű jövedelemszerzésnek.
A XIX. század jellemző volt az úgynevezett „újoncozás rendszere". Ezt az akkori háborús idők hívták életre, a lényege pedig az volt, hogy minél több fiatal fiút sorozzanak be kötelező jelleggel katonának. Jellemző volt, hogy a sorozók faluról falura jártak és elvitték a rátermett fiatal férfiakat a seregbe. Akkoriban nem volt ritka, hogy a katonalét nem csupán egy meghatározott ideig tartott, sokszor a besorozott férfiak életük végéig a sereghez tartoztak, de minimum addig, amíg le nem rokkantak. Ráadásul a harcokat sem hazájuk földjén kellett megvívniuk, hanem idegen országokban, idegen hatalmak érdekében. Nem csoda, hogy sokan választották inkább a menekülést a sorozás elől. Az sem riasztotta vissza őket, hogy egy ilyen tettért hosszú börtönévek jártak volna. Ahogy akkoriban mondták: inkább élnek elbujdokolva, de szabadon. Mivel ezek a szökevények innentől kezdve legális munkát már nem tudtak volna vállalni, sokan a betyárok között találták meg számításaikat, így pedig egyre csak duzzadt a pusztákon és erdőkben élő törvényen kívüliek száma.
A betyárok amellett, hogy a kívülállók számára egy vad, kaotikus képet mutattak, közösségükben belülről szigorú szabályok szerint éltek, amiket ők hoztak maguknak. Ezen kívül különböző csoportokba is be lehet sorolni őket életmódjuk és habitusuk szerint. Eszerint megkülönböztették az alföldi betyárbandákat, akik főleg lóháton közlekedtek és a végtelen síkságok jelentették az életterüket, valamint a hegyvidéki betyárokat – ilyen volt Sobri Jóska is – akik a sűrű erdőkben éltek és gyalogszerrel közlekedtek.
Köztük is elkülönültek a „fűzfa”, vagy „krumpli” betyárok, ők voltak azok, akik inkább csak alkalomszerűen loptak és raboltak, akkor sem feltétlen erőszakos módon, valamint a kapcabetyárok, akik viszont nem riadtak vissza az erőszakos cselekedetektől sem, ők nem követték a betyárok íratlan szabályait és az emberölés sem állt távol tőlük.
Az életmódjuk szempontjából érdekes volt az is, hogy némely betyársereg letáborozott egy helyen és onnan indultak rabló körútjaikra, mások viszont folyamatosan változtatták a helyüket, így nehezítve meg a korabeli rendőrség dolgát az elfogásuk során. Hozzá tartozik az is, hogy akkoriban a pandúrok egy meghatározott vármegyéhez tartoztak és csak azon a területen intézkedhettek. Tehát, ha egy betyár átjutott egy másik vármegyébe, ahol még nem volt kiadva körözés ellene, nyugodtan élhetett, nem kellett a szomszédos pandúrok fenyegetésétől tartania. A betyárok kedvelt búvóhelyei voltak a sűrű erdők és lápos, mocsaras részek, ahová kevesen merészkedtek be egyébként is. Utóbbira jó példa az Ecsedi-láp Szabolcsban.
A betyárbandákon belül is volt hierarchia, a vezér mellett mindig volt egy alvezér is, bandáik pedig 4-5 főből álltak, de például Sobri Jóska esetében volt olyan időszak is, amikor 28 főt számlált félelmetes betyárserege.
Jellemző volt rájuk, hogy polgári nevük helyett felvetettek egy fantázianevet, ezt néha maguk, néha a szájhagyomány aggatta rájuk, így ismerjük ma Kutyaláb Miskát, Zsíros Pistát, Jóljárt Gyurkát, Kopogó Palit, Zöld Marcit, Bogár Imrét, de a leghíresebbek mégis Rózsa Sándor és Sobri Jóska voltak.
Utóbbi ráadásul a Dunántúlon, a Bakonyban vált híres betyárvezérré, annyira, hogy híre az egész monarchiában elterjedt. Amit a történészek biztosan tudnak, hogy 1810-ben született a mai Vas megyében, Erdődmajoron Pap József néven. Tisztességes kanász gyermekekeként nőtt fel, viszont 18 évesen belekeveredett egy malaclopásba, amiért két év börtönre ítélték. A rácsok mögött egy rabtársa tanította meg írni és olvasni, itt döntötte el, hogy szabadulása után betyárnak áll. A Sobri nevet is ekkor vette fel, vélhetően apja szülőfaluja, a Sopron melletti Sobor település után.
Sobri Jóska
Nem is habozott sokat, miután kijött a börtönből Vas megyében számos földesurat és egyházi személyt rabolt ki Fényes Istók nevű cimborájával. Miután Istókot a pandúrok elkapták és felakasztották, Sobri a Bakony erdeibe menekült és bújt el. Ez a térség annyira kedvelt búvóhelye volt a betyároknak, hogy több 100 ilyen törvényen kívüli rejtőzött el, akikkel Sobri Jóska hamar megismerkedett és a közösségük élükre állt.
Bandája olyannyira gátlástalan volt, hogy még attól sem riadtak vissza, hogy kifosszák a császári ezredes, Hunkár Antal kastélyát is. Sobrinak olyan rémhíre lett a környéken, hogy az emberek már-már féltek útra kelni, hiszen akkoriban minden rablást, még a kisebb betöréseket is az ő bűnbandájának tulajdonítottak.
A Növekedés.hu kiszámolta, hogy mai viszonylatokban mennyi pénzt rabolhattak a betyárok egy-egy akciójuk során. Bogár Imre számlájára írták a bajai vásározók 15 szekere ellen 1861-ben elkövetett rablótámadást. A rablók a kocsin lévő pénzes ládákból 2000 forintot vettek ki. Zsákmányuk ma legalább egymillió forintot érne. A banda tovább folytatta a fosztogatást, 1862 telén ma árfolyamon megközelítőleg 15-30 millió forintot loptak el a gazdagabbaktól.
Sobri Jóska leghíresebb bűntettei közt lehet felsorolni a győri káptalan kirablását, innen 25 millió forintnak megfelelő akkori pénzt vitt el egy rablás során.
Rózsa Sándor rövid ideig bandájával a forradalomban is harcolt, így elfogása után még inkább vigyáztak rá a börtönben, hiszen a nép körében rendkívül népszerű volt ezért a tettéért a betyár. Átszámolva 25-30 millió forint eltulajdonításáért került tömlöcbe.
1835-ben már öt vármegyében volt elfogatóparancs ellene, ezért Sobri kettéosztotta a seregét, az egyik a Vértesbe ment elbújni, ő maga pedig embereivel a Somogyba vándorolt át a Bakony erdeiből.
A vértesi seregét aztán hamar elfogták és kivégezték a tagjait, a pandúrok pedig ezután Sobri nyomába eredtek. 1837-ben Lápafőnél sikerült bekeríteni a betyárvezért, ahol heves tűzharcba keveredett a rendfenntartó erőkkel. Miután sorra hullottak el mellőle az emberei, Sobri érezve, hogy nincs menekvés ebből a helyzetből, a szívéhez szorította fegyverét és meghúzta a ravaszt.
Legalábbis a legenda így szól, a valóságban azonban nem tudjuk pontosan, hogy mi történt a betyárral. Vannak olyan történetek, miszerint sikerült kiszabadulnia a szorításból és egészen az USA-ig menekült. Sokkal valószínűbb viszont, hogy elfogták és bitófán végezte ő is.
Abban, hogy a betyárok ennyi évtizeden keresztül szerves részei voltak a magyar társadalomnak, nagy szerepe van annak is, hogy az egyszerű nép nem tekintett rájuk félelmetes banditaként. Sokkal inkább egy olyan közösségre, akikkel nem árt jó viszonyt ápolni, sőt, sokszor még bújtatták, segítették is őket, hiszen az elnyomó hatalom egyszerű, de annál erélyesebb ellenállóit látták bennük.
Ezen a szimpátián az is segített, hogy általában nem raboltak ki szegény embereket, de a megszépített legendákkal ellentétben ez nem Robin Hood-i mentalitásukból fakadt, sokkal inkább azért, mert a betyárok közt is elterjedt, hogy aki szegény, attól amúgy sem lehet mit elvenni.
Abban, hogy a betyárok története a XIX. század második felében véget ért nagy szerepe volt Rózsa Sándor és Csonka Ferenc betyárok 1868-as akciójának, amely során kisiklattak és kiraboltak egy vonatszerelvényt. Ezután lépett fel erélyesen és végérvényesen a hatalom a betyárok ellen.
Ráday Gedeon, királyi biztost bízták meg azzal, hogy derítse fel a betyárok bűntetteit és fogja el őket. Ráday olyan keményen állt neki ennek a tisztogatásnak, hogy nagyon hamar megtelt a szegedi várbörtön betyárokkal. Mindenkit kihallgatott és letartóztatott, akinek kevés köze is volt a betyárokhoz. Alig 3 év alatt 554 bűntényt derített fel és teljesen felszámolta a Dél-Alföld betyárságát, ahol leginkább jelen voltak ezek a bandák.
Ugyan az 1900-as évek elején még hivatkoztak néhányszor leiratokban a betyárokra, valójában ezek a közösségek addigra megszűntek létezni.
Helyzetükön az sem segített, hogy az országon belüli folyószabályzások, mocsárlecsapolások és a vasút elterjedése egyre inkább szűkítette azoknak a búvóhelyeknek a számát, ahol a betyárok titokban élhettek.
Bár a betyárság több, mint 100 éve megszűnt létezni, hagyományaik ma is jelen vannak a különböző kulturális területeken. Például a gasztronómiában a „betyár módra” készült ételek mindig valamilyen kiadós, gazdag menüsort jelentenek, lévén, hogy a betyároknak is szüksége volt az energiára és a tartalmas ételekre a nomád életmódjukhoz. De ugyanígy említhetnénk a „betyárbecsület” kifejezésünket is, ami a bajtársiasságot, a baráti hűséget és egymás el nem árulását jelenti a mai napig.
