Egyszer volt, hol lett volna másutt, mint a híres kútnál, a Szent Miklós szeg napnyugati lapályánál, hogy ékes kompánia hivatott össze nyájas disputára, emelkedett eszem-iszomra. A nagyidőknek előtte, mikoron a hollós jelű koronás fő már jobblétre szenderülve, de a pogány még csak Szendrőt kóstolgatva.
Úgy esett, hogy e pallérozott és elmeéllel magát érdemessé ékesítő körnek bölcselkedni, a szabad művészetekben megmerítkezni kerekedett kedve. Ott az egykori itatónál, melyből a lakomát létre hívó lelkes püspök kicsinosított díszkutat épített kemény s fényes márványból. A pazarul terített asztal ott állott Aquarius felmagasló alakja előtt, melynek vállára emelt varázs erejű korsójából a friss, tiszta víz bőséges sugárban szakadt alá reggeltől napestig.
Napeste is volt, hogy egybe gyűltek. Az ideák mesterének tanaiba csakúgy beleártották maguk, mint a léptékkel-mértékkel elkötelezett hellén tanítóéba. Ki felvetette, ki ellenvetette, hol az igazság. Ki kardoskodott a gyönyörködők keresetlen kedve mellett, ki ellenkezett az önmérséklet nevében, de mind önfeledten leste a másik szavát. Egytől egyig átadta magát az ízek s a mámor jótéteményeinek.
Sort kerítettek hát arra is, hogy a néhai frigy- és mennyegzőszerző veszprémi püspök nemzetségéből utóbb sarjadzott deák poézisét egybevessék a mintaként szabott belbeccsel-kellemmel, s a metrummal ugyancsak.
Fényes dicséretté alakult a hívott ítészek, a lakomás kompánia velős, így summás véleménye: lám, Ladislaus P. a honban és honán kívül is bizonnyal megállja helyét.
„ … Leshetik annyian ádáz sodrú bősz hadukat bár – De ha pjerjai múzsák ejtenek meg, ezt választom.”
Aki kétkedik, járjon utána.
(A versbetét Ritókné Szalay Ágnes és Körmendy Kinga fordítása nyomán született – eredeti latin nyelvű poéma szerzője Vetési László, alias Ladislaus Pannonius)
