De akkor ilyenkor és máskor hogyan is lehetne szaga a városnak? Persze itt a szagról úgy beszélek, hogy abba beletartozik az illat is – a régiek úgy mondták: jószagú. Mégis. Hogyan lehetne a városnak, Veszprémnek szaga?
Hát úgy, hogy a megfelelő időpontban ki kell menni az utcára, ki még az ősznek ellenére is és szaglászni, szimatolni. Mit hord szél vagy szellő a hátán az utcákon, tereken?
Megtéveszt, ha hiszünk a napszakokkal tapasztalható ebbéli hatásoknak. A reggeli étkezdeinduláskor menetrendszerű hagyma dinsztelés, hagymapirítás kesernyés vagy állott verejték szagának, a pékségek vagy cukrászdák cukormáz-kipárolgásainak. Az ebédidő szósz, fűszeresen pácolt hús, pizza-aroma étvágygerjesztő csalafintaságának. Vagy a desszertidő kávés-fagyis bódulatának.
Ezek csak az adott időszak vagy az épp bejárt utcaszakasz puszta élményszilánkjai.
Különben is az egész város teljesebb – hovatovább egészebb – szimatolnivalót feltételez. Benne kell legyenek a lakótelepek, a belváros és a kertesházas övezetek is. A határ és a központ szűkebb, kényelmesebb lépcsői ugyancsak.
Azzal csak egy lépéssel jutunk közelebb a válaszhoz, ha felfedezzük: a kinti és a benti légáramok titkos és titokzatos felelősei a facsoportok, fasorok és ligetecskék, parkok. Ezeknek a juharoknak, hársaknak, kőriseknek és vadgesztenyéknek sóhajtozásai, szélfésülő hajladozásai, ingásai szórnak olyat, ami a város szagává szervesülhet egybe. Persze jut szerep a sok fenyőnknek, nyírünknek meg a ritkább bálványfáknak, magunkhoz édesgetett tölgyeknek vagy kínai páfrányfenyőknek.
Hiszen a lélegzőknek ugyanakkora feladat jut szagot-illatot alakítani, mint a szeleknek.
Megyünk az utcán, szaglászunk. Sokat és sokáig, hogy hazaérve egybegyűjtsük a ma és a múlt hét meg az előző évszakok orral összegyűjtött élményét, összeszedegetett tapasztalatát.
A város szaga emlékezetből és örökségből van. Így volt, így lesz.
Valójában csak késő este vagy korai órán találja meg, aki keresi. Három nehéz és rejtőzködésre rendelt összetevőből keveredett eggyé a századok során. Az elsőt azok a Bakonyerdő alján igyekvő szelek hozzák le ide a völgyekbe, a várdombhoz, amelyet ott fönt kaptak fel. Mézgáknak, gyantának, kevéske, derengőn érezhető tömjénnek van ilyen szagaromája. Bújkál benne a régesrégi cseresznyetermések illatérzete. A második a közeli határból idesodródott hajdani későtavaszok eldurvult liliomillata, ami azokról a sárgálló táblákról keveredett bele az itteni egyedi szagkevercsbe. Nevezzük nevén, a repcevirágzás súlyos áramaitól való. A harmadik a Bakony peremeiről való, ahol a karsztbordák, kőzetkitűrődések élén és hajlataiban az enyhén szeszes és fanyarkás csenkeszfüvek sóhaja kel útra, hogy aztán komótosan idejusson a városba, hozzátenni a magáét a veszprémi odőrhöz. Ebben sejthetjük meg, hogyan dől szét, ami nehéz. Az épp csak száradni kezdett széna a délre, keletre lejtős mezőcskék, kiterjedtebb tisztások kaszált füve hordozza az erdő hol száraz, hol hólétől átázott avarjának üzenetét, de ezen unos-untalan átüt a szomjas karszt mohósága, vágyakozása szülőanyja után, ami az ősi korok Pannon-tengere volt.
Mintha ezek mind vendégek volnának csupán. Pedig valamennyi Veszprémben álló fa és cserje kérgébe rejtették magukat, várva, mikor juthatnak vissza az itt élő lelkes teremtményekhez, hozzánk.
