Szóval nem akartunk a végrendelettel, a halállal foglalkozni, nem hittük, hogy a vég már ott settenkedik körülötte. Kicsit meg is sértődött, azt hitte, kevésnek látjuk, amit adni tud. Néhány hónap múlva a kórházi ágyán, miután az öcsém megborotválta, az összes erejét összeszedve csak annyit tudott mondani: tartsatok össze, ne engedjétek el egymás kezét! Ez lett a tervezett végrendeletből és az évek során hozzákapcsolódott még az egész példás életútja. Ez a láthatatlan végrendelet aztán gyakran eligazított bennünket az élet útjain.
A kisváros gépgyártó cége jól állja a viharokat, amikor ott jártam, egy közlemény volt a faliújságon. A feleslegessé vált szerszámokat és fémeket hazavihették az ott dolgozók, hogy azokat használják a ház körüli munkáknál és arra is felhívta a figyelmet a vezetőség, hogy az egyik lakatosnak gyereke születik és segíteni kellene felújítani a fürdőszobáját. Egy régi kép villant fel előttem. Apám műhelyében annak idején mezőgazdasági kisgépeket, darálókat készítettek. Ha korszerűsítettek, néhány eszköz felesleges lett, és lemezdarabok is a hulladék közé kerültek. A műhely elé kitettek egy ládát és abba gyűjtötték, ami már nem kellett, este a kezdő kisiparosok gyakran böngésztek és vitték, amit ők még tudtak használni. A képtársítás nem véletlen: a kisvárosi gépgyártó cég elnöke a testvérem, az önzetlen segítőkészség pedig része apám láthatatlan végrendeletének.
Legtöbbünkben vannak olyan családi hagyományok, szokások, amelyek folytatása, mintegy láthatatlan vezérvonalként, terelnek bizonyos magatartási formákhoz, életvitelhez. Ezek olyan kapaszkodók, iránymutatók, amelyek gyakran markánsabban hatnak életünkre, mint egy végrendelkezés a vagyontárgyakról.
Évek óta olvasgatom a középiskolások részéről a Mesél a múlt pályázatra beérkező műveket, amelyeket Veszprém Város Önkormányzata és a Nyugdíjasok Érdekvédelmi Egyesülete közösen hirdet meg. Több pályaműben fedeztem fel a családi hagyományokat, az ősök üzenetét, vagy most, a halottakra emlékezve a láthatatlan végrendelet vonásait. Az egyik gimnazista fiú például arról írt, hogy dédapjáék háromszor építették fel a házukat, amelyet először a háborúban lőttek rommá, másodszor egy földrengés tett tönkre, de nem adták fel, harmadszor is újjáépítették, akkor már az újabb családtagok részére. Ha a házat nem is ő örökölte, de az ősök láthatatlan végrendelete, a „soha ne add fel”, örökre a lelkébe égett.
Egy diáklány arról írt, hogy a halottak napja előtti héten megtelt a dédmamája falusi házának udvara. Jöttek a szomszédok és együtt készítették a koszorút az elhunyt szeretteik sírjára. A dédi volt a legügyesebb, ő tanította a többieket is, na és az emlékezés szorítását is enyhítette a közösség, az együttérzés. A diáklány ma már szociális segítőnek készül…
És folytathatnánk még a láthatatlan végrendeletek bölcs üzeneteivel, amelyek gyakran legalább annyit adnak az utódoknak személyes életük formálásához, mint a vagyon vagy a pénz. Szerencsés élethelyzet, amikor a kettő együtt jár, de olykor a családi tapasztalat, példa hozzásegít az anyagi boldoguláshoz is.
