Klímakutatók alkalmazzák ezt a kifejezést, illetve állítják, hogy a Föld túl van már rajta, megfordíthatatlan a romlás folyamata, innentől már csak az a kérdés, mivel töltse az emberiség a hátralévő időt? Igen, ezt Gelencsér András levegőkémikus, a Pannon Egyetem rektora már négy éve kijelentette egy beszélgetésen az Utasban, és mi, idóta közönség, csak viccelődni tudtunk ezen, ahogy maga az emberiség is csak kétkedve röhög, ugyan már...
De addig is vannak kisebb tipping pointok, amik nem az egész, csak a rész, történetesen az én részem megfordíthatatlan folyamatai, történései, mint például Kádár Tibor halála.
Molnár Sándor, az Utas és Holdvilág Antikvárium tulajdonosa, e cikk szerzője
Tiborral egy időben megromlott a kapcsolatunk, és én sértett gőgömben szabadulni kezdtem képeitől, többek között egy hatalmas táblaképtől, aminek ihletője az Adria volt, és amibe műtermében szerettem bele. Nem akarta eladni, a fiának szánta örökül, ám úgy hozta a sorsa, hogy mégis megvált tőle. A kék szinte minden árnyalata, meg ezüst és ezüst a vásznon, olyan ezüst, ami alkonytájt képes volt rőtbarnára váltani: maga a gyönyör!
Minden üzletem fő dísze volt, és az egyikben kaptam is rá egy nagy összegű ajánlatot, de hallani sem akartam arról, hogy eladjam. Végül az Utasba került a kép, és egy lakberendező, akár ha megérezte volna, hogy menekülök a képtől, jó érzékkel potom pénzért megvette egy ügyfelének, azóta a milliomos lakását díszíti valahol Olaszországban...
De így járt hármas osztatú aktja is, amelynek Jutka volt a modellje; az egyetlen kép, amre ráírta a dátumot: 1994. dec. 24. Igen, karácsonyra kaptam tőle. Ezt egy aukción adtam el fillérekért, nyomott kikiáltási áron, végül az utolsó képét egyszerűen elajándékoztam. Valamennyit árnyal az egészen, hogy egy rendezvényen kibékültünk, majd évek múlva összefutva a kolozsvári éjszakában a Bulgakov előtt már nevetni is tudtunk.
Aztán Miki és Gyuri is átlépték a tipping pointot, vagy a szemükben én az ő fordulópontjukat. Miki, a jó barát, akire mindig lehetett számítani, akivel ismertük egymás legrejtettebb titkait is, szívére vett egy írást, amiben annyi provokáció után először vittem bele a politikát, és, noha éveken át hallgattam az ő nekem címzett kirohanásait sértettség nélkül, neki már ennyi elág volt a fordulóponthoz, akárcsak Gyurinak. Annak a Gyurinak, akinek csodáltam művészetét, de hebrencs, minden más nézetet elutasító énjének az az egyetlen írás szintén elég volt, hogy rálépjen a visszafordíthatatlanság útjára.
És Charlie Watts! A Stones nekem az örök élet, az örök fiatalság garanciája volt. Elmúlás? Ugyan! Hisz dübörög a Getnó, perzsel a Sympathy for the Devil alatt a pokol lángja! Jagger még mindig végigrohangál egy két-három órás koncertet a színpadon, Keef, minden utaló jel ellenére beleröhög a Halál képébe, és, hihetetlen, de indul a No Filter turné folytatása, vagy harminc amerikai nagyvárost érintve! Aztán Charlie csak úgy egyszerűen meghal. Nem isten, nem félisten: halandó ember. Megrettent a felismerés, hogy ezek szerint én sem vagyok örökifjú, sőt, örökéletű meg pláne nem!
Így, halottak napján, barátkozom a gondolattal, hogy mennem kell nekem is. De addig is derűvel élni. Már csak azokkal az emberekkel foglalkozni, akikkel valóban jól érzem magam.
Remélem, még messze van az én tipping pointom. Mindenesetre az összes élő és eltávozott barátomért, szerelmemért, ismerősömért gyújtottam egy mécsest a közös emlékhelyen...
