A napokban a hétvégi délutánban barangolok az agyonhasznált közösségi oldalon, amikor ottragadok abban a fertály-percnyi szpotban. Mi az, hogy ott, beleragadok a vágatlan futamba. Újra meg újra visszanézem. Hihetetlen. Ez Veszprém? Veszprém, de valami tiktok-pecér fotóshoppal megbolondította látványt? Vagy lehetséges az, hogy ez a lépcsősikátor igaziból is létezik?
Aki megosztja a felvételt, támívekkel áthidalt, keskeny lépcsős átjárón ereszkedik le. A megszólalásig olyan a képsor, mintha egy veszprémi vagy egy itt eltévedt turista a mi Sörház-lépcsőnkön lépdelne alá a Buhimba, ahol várják a mélyebb völgybe futó lejtős utca ház-sorai jobbról és balról, szemben pedig a szép kúria, Auer Lipót szülőházával ...
Igen ám, de ez egy jól megtermett MINTHA! Hiszen ahogy visz bennünket a képsor a magasból sugárzó nyári hőségtől felderülő szűkös falak s köztük az ívek között, a lépcső alatt a mélyben, láss csodát, maga tenger hullámzik. A sétányon, amelybe torkollik a sikátor, rögtön szemben csónakokra méretezett kicsiny rév azzal a finom kis kapuval is kínálja: szálljunk vízre.
Mi van?
A veszprémi Sörház-lépcső. Vagy mégsem?
Hát, az a valóság, hogy közösségi oldalon megosztott harminc szekundum az ékes Liguria üdülővárosában, Portofinóban létező látványt rögzítette. Szimpla megtévesztés ez – így tényszerűen –, vagy többről is érdemes szót ejteni?
Tévesztés vagy tévedés helyett arra mutat rá, amire Hamvas Béla eszméltet rá 1959-ben született, Az öt géniusz című esszéjének elején.
… Magától értetődik, hogy e táj költői délhez tartozónak érezték magukat. Kisfaludy Sándor hangját a Provence-ben találja meg és mintája Petrarca volt, Berzsenyi mestere Horatius, Zrínyié Tasso. Egyébként Dél géniuszának ez a helye a Duna-medencében sok tájat sugároz be. A Balaton zalai partján és Veszprém körül van ilyen táj. …
Ugyan Hamvas a tájról beszél, a hely szelleme azonban a benne élő embereket is meghatározza, sőt arra is hat, miként használja a teret, eladdig, hogy akár még a tájérzet olyan véletlenjében is benne legyen: hova és hogyan alakítson ki építő gondolat, építő társulás egy olyan átjárót, ami sikátor is meg lépcsősor is.
És íme a portofinói lépcső-közben még az annyi itáliai dallamtól megittasult és megérintett világcsavargó Mozart fut le fütyörészve a ladikkikötőhöz, de már az a François Gemin, azaz Kemény Ferenc zeneigazgató, a bazilika kántora kapaszkodik fel a Sörház-lépcső korlátján a Buhimból, akinek jóvoltából először csendültek fel Veszprémben Wolfgang Amadeus dúlt-rokokó és friss-klasszikus kompozíciói.
A novemberi szél muzsikál a sikátorban. Az a zenei frázis úgy tornázik, mint aki sejti, fenn az Óváros térre bukkan fel, ez a melodikus frázis meg a sikátor falai közt ívelt hajlat tetején mohosodó cserépről veti alá magát a könnyűkék elembe …
Mondom Veszprém novemberéből érdemes kikukucskálni a nyári tenger emlékére, a múlt falának pilléréről a szomszéd dombi ablakok, tetők reményteli homályára.
