Egy napsütéses, de hűvös februári délutánon érkeztem meg a kisváros főterére. Hétköznap volt, ilyenkor sokan gyűlnek itt össze, hogy az egymás mellett sorakozó buszmegállók valamelyikéből induló járatokkal utazzanak haza a szélrózsa minden irányába. Még körül sem néztem, de már éreztem, hogy valami nincs rendben: feszültség szaggatta a levegőt, susmusolás sistergett innen-onnan. A lopott pillantásokat követve észrevettem, hogy egy férfi fekszik a padok mellett, a hideg kövön.
– Sajnálom ám az ilyent – hallottam a kocsma előtt álldogáló egyik törzsvendégtől, amikor közelebb értem. Groteszknek éreztem a kijelentést: a józan és kiegyensúlyozott ember szerepében tetszelgő alkoholista szavaiban együttérzéssel, ám tekintetében megvetéssel szólt a földön fekvő emberről. Szemlátomást élvezte, hogy ezúttal nem ő az, akire ujjal mutogatnak, nem ő a leginkább lecsúszott a jelenlévők közül. Kivételes alkalom ez, igazi ünnepnap!
Beálltam a sor végére az egyik buszvárónál, két-három percen belül érkezik a járatom. A tekintetem vissza-visszatért a mozdulatlan férfihez, miközben felmértem a körülöttem állókat. Harmincan-negyvenen várakoztak a téren, hozzám hasonlóan rajta tartották a szemüket az emberen. Mindenki tudatában volt a problémának. Megfogalmazódott bennem egy kényelmetlen gondolat: én csak két perce érkeztem meg, nem tudhatom, hogy milyen régóta fekszik ott. Talán épp azelőtt dőlt el, hogy befordultam a sarkon, de meglehet, hogy már fél órája mozdulatlan. Vajon mióta sétálnak el mellette, mióta állnak tőle néhány méterre a többiek anélkül, hogy a segítségnyújtásnak legalább a szándékát megvillantanák?
Illusztráció: Motoki Tonn on Unsplash
Sokkolt a felismerés, hogy rajtam is ugyanígy átlépnének, ha én feküdnék ott. Az ember attól fél, hogy rosszul lesz valami elhagyatott helyen, ahol csak akkor találnak rá, amikor már késő, nem lehet megmenteni. Szemlátomást azonban az sem jobb, ha a város legforgalmasabb pontján veszítem el az eszméletemet: hiába látja számtalan szemtanú, hogy bajba kerültem, hagynak meghalni. Biztos részeg – gondolják, és az együttérzés helyett inkább egy kis elégedettséget éreznek, mert aki iszik, az magának keresi a bajt, és megérdemli, hogy… Megérdemli, hogy magára hagyjuk, hadd hűljön ki a hideg kövön, hadd fagyjon meg az árokba dőlve?
Valójában senki nem tudhatta, hogy a férfi ittas volt-e, hiszen senki nem ment oda hozzá, hogy ellenőrizze. A részegség gyanúja csábító, mert felmentést ad: az ő hibája, nem kellett volna fényes nappal annyit inni, hogy járni se tudjon. Nem az én felelősségem. De az is lehet, hogy a részegség gondolata egyszerűen csak megnyugtatóbb, mint a rosszullété: túlságosan félelmetes a halál fenyegető közelsége, inkább tartjuk a biztonságos távolságot, minthogy megpróbáljunk kirángatni valakit a karmai közül.
Önmagunk felmentésében profik vagyunk, csakhogy a jellemünket a tetteink határozzák meg, nem a körülmények. Ebben a helyzetben eszembe jutott, amikor pár évvel korábban egy barátommal átkeltünk egy zebrán. A közeledő autós megállt ugyan, de a kocsi mozgásából és a vezető testbeszédéből egyértelműen kiolvashattuk, hogy ezt nem szívesen teszi. Hogy ő nem udvariaskodik, hanem belekényszerítettük a megállásba a jelenlétünkkel, és hogy számára csak bosszúságot jelentő kellemetlenségek vagyunk. Intettem neki, megköszöntem a gesztust, amit nem szívességből tett.
– Ne hálálkodj, nem érdemli meg – vetette oda a barátom. Csakhogy szerintem ez nem érdem kérdése. Szerintem illik megköszönni, ha az ember kap valamit, függetlenül attól, hogy a gesztus mennyire őszinte. Mert mit érek el vele, ha lesüllyedek a másik fél szintjére? Nevetséges azzal védekezni, hogy én csak azért viselkedtem elítélhető módon, mert a másik ezt meg azt tette. Ez nem ad felmentést, épp ellenkezőleg: akkor derül ki igazán, hogy milyen fából faragtak, amikor a körülmények ellenében kell önmagamat adnom. Ha bunkó módon viselkedek, akkor bunkó vagyok – nem számítanak a körülmények, mert a másik ember viselkedése csak azt a másikat minősíti, nekem pedig lehetőségem van jobbnak lenni.
Ez járt a fejemben azon a februári délutánon a kisvárosi buszmegállóban. Lehet, hogy a földön fekvő pasas tényleg részeg, és ez sokat elmond róla. Az viszont, hogy ennyi ember közül senki nem segített a bajbajutotton, rólunk mindannyiunkról állított ki bizonyítványt, lesújtó érdemjeggyel. Minket csak a saját tetteink minősítenek, mi pedig elmulasztottunk segítséget nyújtani. Ezek voltunk mi: gyávák. Önzők. Azzal, hogy én sem tettem semmit, ítéletet mondtam magam fölött.
Aztán megérkezett a térre két középiskolás srác. Odaléptek a férfihez, felébresztették, segítettek neki felkelni, leültették a közeli padra. A férfi biztosította őket, hogy most már minden rendben lesz, köszöni a segítséget, de ennél többre most nincs szüksége. A fiúk még párszor visszakérdeztek, majd miután megnyugtató válaszokat kaptak, továbbálltak.
– Akkor biztos nem volt rosszul, ha a fiúk nem hívtak hozzá orvost – jegyezte meg egy nő mellettem. Nem úgy tűnt, mintha megkönnyebbült volna a másik ember hogyléte miatt, a hangjából inkább fölényeskedés érződött. Látjátok, én megmondtam, hogy csak részeg, nem kell vele foglalkozni.
Ekkor bántam meg igazán, hogy nem mentem oda és nem segítettem fel a férfit már percekkel korábban. A tétlenségem miatt érzett szégyenemnél csak az nyomasztott jobban, hogy a velem együtt várakozókon ennek a nyomát sem tudtam felfedezni.
A cím Nagy László egy versének kezdősora.
A mottó szerzője József Attila.
