Van a közösségi médiába beágyazódott fórumokon egy visszatérő elem és ez nem egyszer veszprémi vonatkozású csoportokban is megjelenik. Amikor valaki lefotóz a járdán egy eldobott papírzsebkendőt, vagy egy túlcsordult utcai szemetes edényt, majd sokatmondóan levonja a konklúziót, pontosabban pikírt a népítéletet alkot a látottakról: „és ez a város akar lenni Európa kulturális fővárosa?”
A közösségi média néplelkületét nehéz megfejteni, ha jóhiszeműen állunk a jelenséghez, azt is gondolhatnánk, hogy környezetükre a végletekig igényes és odafigyelő emberek szemét még egy szél által elhordott zacskó is zavarja. A másik megközelítésből az ilyen kommenteket inkább valamilyen belső frusztráltság hívja a felszínre. Az alkalom, hogy a KK-n is csomót keresve az online térben bemutathat a vezetőknek, programszervezőknek, vagy egyszerűen a közösségének, hogy lám, lám, hiába minden próbálkozás, gyökereiben tökéletlen ez a város.
Az ilyen kommentek megalkotói – habár, ha a realitásokat figyelmen kívül hagyjuk elvi szinten még igazuk is lenne – vélhetően nem a legviláglátottabb emberek.
Hiszen nem létezik a földön egy olyan város sem, ahol a mikrokörnyezet minden egyes négyzetmétere makulátlan lenne. Még a „bezzeg-jelzővel” oly sokszor illetett Svájcban sem, ahol személyes tapasztalatom volt, amikor egy kedves folyó menti városkában az esti séta alkalmával a kikötő mögött belefutottam egy jókora szemétkupacba.
Valahogy bennünk magyarokban mégis jelen van ez a kishitűség, és amikor egyre inkább közeleg a régóta beharangozott 2023-as év, mi mégis inkább a város piszokfoltjait emeljük Facebook-posztok szintjére ahelyett, hogy büszkék lennénk arra, amit már most elértünk.
Ez a „merjünk kicsik lenni” gondolkodásmód sokáig az ország vezetésében is jelen volt. Egy szerencsétlen parlamenti felszólalását egykori szocialista külügyminiszterünk is erre fűzte fel évtizedekkel korábban, viszont azóta mind a korszellem, mind a körülmények megváltoztak.
Ezt viszont nem elég leírni, nem elég kimondani, észre is kell venni. Veszprémben a veszprémiek pedig bőven gondoskodnak arról, hogy túl az EKF programokon, pusztán a hétköznapi rutinjukkal bizonyítsák, már rég nem Európa leszakadó felében vagyunk és nem realitás, ha magunkat a vert mezőnybe helyezzük el.
Kreatív megoldás a Stromfeld utcában
Ehhez pedig nincs szükség feltétlenül kreatív fesztiválokra, kulturális programokra. Pusztán a mikrokönyezetünk minőségén le lehet mérni, hogy hol is tartunk.
Amikor a város „betondzsungelében” a tömbházak előtt kreatív kertészeti megoldásokkal találkozunk, amit egy program sem támogatott, nem volt rá pályázat, csupán az ott élők igénye hívta életre, vagy amikor valóban a város egyik szégyenfoltjában, a „pokoli toronyban” valaki úgy gondolja, hogy az ő erkélye mindegy, hogy melyik társasházhoz tartozik, megér annyit, hogy virágba borítsa az egészet, akkor érdemes elgondolkodni azon, talán mégsem állunk olyan rosszul kultúra területén, mikroközösségi szinten sem.
Házgyári u. 1.
Ezután pedig, ha valaki ismét felteszi az eldobott zsebkendő után a kérdést, akkor ezeket a példákat felvonultatva nyugodtan válaszoljunk: „Igen, ez a város akar Európa kulturális fővárosa lenni!”
