Ana Moura 1979-ben született Portugáliában. Édesapja portugál, édesanyja azonban algír, aki a forradalom elől menekülve talált új otthonra az Ibériai-félszigeten – avatta be közönségét szerdai fellépésén az énekes. Édesanyja tanítónő volt, az áthelyezések miatt sokat utazott az országban, a kis Ana pedig vele tartott, és közben magába szívta a portugál kultúra minden árnyalatát. Noha a fado műfajára esküdött fel, októberben megjelenő új albumán már bátrabban vegyíti a portugál zenekultúra színeit, összemossa az egyes régiók sajátosságait, létrehozva saját világát, amibe néhány szám erejéig a veszprémi közönséget is meghívta.
A szerdai koncerten persze még mindig a fado játszotta a főszerepet. A portugál “fado” szó annyit tesz: sors; a műfajt melankolikus, szomorkás hangvétel határozza meg, melyben az énekes az ember által nem irányítható elemek, a szegénység, a szerelem fölött kesereg. Az énekest hagyományosan egy gitáros és egy portugál gitáros kíséri – ez utóbbi hangszer a gitárnál kerekebb formájú. Ana Moura azonban rámutatott, hogy a fado sokat változott az idők során, eredetileg táncos műfaj volt, mely elsősorban a csípőt mozgatta meg. Az énekesnő igyekezett is rávenni közönségét, hogy adják át magukat a ritmusnak – nem tudhatta, hogy magyar ember nem áll fel olyan székből, amiért fizetett.
Moura azonban nem kérette magát, sajátos, tört mozdulatai vastagabb kontúrt rajzoltak a ritmusnak, dalai a mediterrán népek hangzásvilágát idézték, az ízig-vérig portugál műfaj a Balkánon, a görög szigetvilágban vagy Szicílián is értő szívekre találna. A hangok mellett a díszlet is Portugáliát idézte: a színpadon az ország egy déli régiója, Algarve mívesen kidolgozott kéményeit jelenítették meg, a két gitárost pedig meredek dobogó tetejére ültették, amelyek számomra Lisszabon kaptatóit idézték, amelyeken a város képeslapokon gyakran szereplő siklóvasútjai is közlekednek.
Sosem bántam még, hogy nem tudok portugálul, Ana Moura szenvedélyes előadásmódja azonban felkeltette bennem a kíváncsiságot: bárcsak érthetném, mitől szakad meg a szív! Utánajárva a szövegeknek azt látom, hogy a fado műfaja valahonnan abból az érzésből táplálkozik, mint a magyar népdalvilág szerelmet gyászoló darabjai. A be nem teljesült vágyak, a keserű szenvedély, a sorstalanság írja a kottát.
Ana Moura hangja mintha nem engedelmeskedne a fizika törvényeinek: nem pattan meg a bőrön, hanem mint a röntgensugár, keresztülhasít az emberen, nemcsak libabőrös lesz tőle a hallgató, hanem minden zsigerével érzi, védtelenül áll az érzelmek áradásával szemben. Ahogy az énekesnő ült a lépcső alján, alig mozdult, hangja mégis határozott és erős volt, eszembe jutott az a pillanat, amikor Rúzsa Magdi az akkori tehetségkutató válogatóján először énekelte el magyarul és szerbül az Ederlezit, és egy ország szíve szorult össze: hogy lehet a fájdalom ilyen gyönyörű?
Azt szoktuk mondani: sírva vigad a magyar, szerda este azonban valami egészen újat tanulhattunk ebben a műfajban. Akinek összetörték a szívét, az Portugáliába menjen, ott sirassa el a bánatát! És egy csípőmozdulattal, egy vállrándítással törődjön bele: a sors kikezdhetetlen és kegyetlen, de mindig dönthetünk úgy, hogy a reményvesztettségünkből dalt fakasztunk. Lám, így kerekedik a fado, a dal a Fado, a Sors fölé.
