Nehéz időket élünk. A szomszédságunkban háború dúl, a világunkat válság fenyegeti. Az energiaárak az égig emelkedtek, napról-napra feltesszük a kérdést: vajon mit tartogathat a holnap? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok motoszkáltak a fejemben, amíg beálltam a sorba, hogy vásároljak magamnak egy ásványvizet.
A háttérben közben egyre csak csinosodott a létszám: az emberek percek alatt megtöltötték a festői panorámával megáldott História Kertet, amely méltó otthont biztosít a VeszprémFestnek. A fények kihunytak, majd felcsendült egy gitár, amelynek hallatán, mintha egy különleges álomba merültünk volna.
Színpadra lépett a Gipsy Kings.
A spanyol cigánycsaládok leszármazottaiból alakult együttes frontembere, Nicolas Reyes az ujjaival üdvözölte a jelenlévőket. A válasz csípőből érkezett. Pár pillanattal később az énekes olykor rekedtes, karcos hangja azonnal megmelengette a szíveket. Nők és férfiak egymás karjaiban, romantikától átitatva újból szerelembe estek egymással.
A formáció tagjai nemcsak a közönség, hanem egymás irányába is hatalmas tisztelettel fordultak: mindenkinek volt egy pillanata a koncert során, amely csak önmagáról szólt. Több mint fél tucat gitár, dobok és szintetizátor is biztosította az alapot a flamenco stílushoz. A repertoár olyannyira széles volt, hogy olykor a könnyeink is előbújtak.
Az örök klasszikus Bamboléo, Volare és Chiribi mellett Leonard Cohen Hallelujah-ját, de az egykor Elvis Presleytől is hallható My Way-t is átélhették a veszprémiek, akiknek szeretetéért nem kellett az előadóknak magyar közhelyeket betanulniuk;
elég volt önmagukat adni.
A Gipsy Kings csütörtök esti előadása hiánytalan volt: feledtette a nehézségeket, begyógyított néhány sebet.
