Hirtelen és kérlelhetetlenül ragadott el a halál. Évtizedekkel mérhető, hogy mindenki a közeledben, körötted arra rendezkedett be: Molnár Sanyi, az Utas antikváriusa mindig ott ül a bolt előtt, de télen is mindig tárt ajtón léphetett be hozzád, aki téged keresett, könyv után járt. Egyikőnk arra gondolt hónapok elteltével is ugyanúgy talál téged, ott folytatjuk traccspartinkat, heccelődésünket, bejáratott témáinkat, ahol abba maradtak. Másikunk megnyugtatta magát, habár ma nem léptem be a Sanyihoz, de majd holnap, jövő héten egyszer csak sikerül betoppanni hozzá, a legjobb viccet követi a mégjobb. Soká így is volt, de most ezeknek a lehetőségnek vége szakadt. Már gomolyog-bontakozik az a köd körülötted. Odafenn… hova illantak a te yokeridőid, yokeralkalmaid? Azok, amikor jóvoltodból vagy általad egyre másra bekövetkezett a csoda: mintha tényleg közvetlen és személyesen a Rolling hazudtolta volna meg a jelent, a könyvfalú tereket és itt koncerteztek volna nálad, neked, ennek megfelelően nekünk. Mintha Monteverdivel is tegeződtél volna. Bár nem mondtad – ha csak hetente is – azért akkor is, később is látogatód volt Cseh Tamás, Esterházy Péter, amikor mindenki elhitte, végzetes bajaik áldozatai lettek.
Csak a yokerhelyet, az Utas és holdvilág antikváriumot hagytad itt. Sietve elrebbentél Tóth Loon, Brassai Zoli, Botár Attila, Horváth Lajos, Kádár Tibor után. Itt hagytad, de milyen árván és elesetten: a bőrdívány, a bőrfotelek, hősi-patinájú székeid bénák, sánták; a lejátszó köhög, plafon porában akadt meg egy blues-sor. Itt hagytad, de hogyan? A gitár sápadtabb, mint valaha, lemezeid értetlenül pislognak, szavuk elakadt. Könyveid gerincén még egytől egyig ott a pillanat, mikor utoljára illetted ujjaddal. De még ezek a pillanatok is legfeljebb tisztek, ászok lehetnek a kártyapartiban, amelyben mind a Jolly Yoker után néz, s mégcsak kullogni sem tud utána, habár te inkább a sakkot részesítetted előnyben.
Pótolhatalan vagy, veszteségünk mérhetetlen, de olyan mintát adtál, ami kötelez. Lelkesedésből ügyek, témák, zenék, képek, életművek, művek iránt tanúsított alázatod, egyúttal olthatatlan tüzed követőket követel, követőket azok közül, akikkel kapcsolatban voltál, azok közül, akik csak hallomásból szereztek tudomást arról, milyen ikonikus alakja voltál Veszprémnek, a környéknek. Mindazon által kisugárzásod révén, más tekintetben meg zarándokhellyé is tetted az Utast, Veszprémet. Távoli vidéki városokból, a fővárosból indultak el ide, hozzád. Beszélgetni, alkudozni, adni-venni. Diskurálástok úgy lehetett oldott, hogy komoly volt. Egyszerre szólt az elkötelezettségről mindkét fél által és arról az üzletelésről, ami a tisztesség biztonságán nyugszik, jöjjön bár a látogató nagy cekkerrel az extra-kedvezményű jegyével vonaton, vagy jöjjön különös-különleges motorkerékpárral, mellyel hoz és visz könyvlegendákat, két keréken jut el ettől a zarándokhelytől a másikig.
Sanyi! Látod, már vitáid sem folytathatod. Akikkel vitáztál, azokkal már nem vergődhettek zöldágra, vitáidban nem lehetsz győztes, nem győzhet meg senki, már nem lehet veled alkúra kész senki. Minden asszóról bebizonyosodott, milyen apróság egytől egyig mindegyik egymás megbecsüléséhez képest, különösen így és most, amikor érdemeid szemtől szemben veled már nem ismerheti fel, s főként nem ismerheti el személyesen neked senki.
Aki jobban ismert, tudta, külön rítusaid voltak azokkal, akiket érdemesítettél rájuk. Egy-egy utalás, összekacsintás, szövegfordulatok mutatták ezt. Közéjük tartozott esetenként az ugratás is, aki igazán értette ezek szerepét, még inkább barátjának tartott és szeretett ezért is.
A szabadság kis köreit hoztad létre vagy voltál kovásza, sója e közösségeknek. Olyanoknak, mint a veszprémi Slammereknek, a Bran együttes szellemi körének és rajongóiknak, híveiknek, a szárnypróbálgató együtteseknek, más zene-művelőknek, előadóknak, amikor próbahelyet kerestek, fellépésre áhítoztak.
Nagy nosztalgiával emlegetted a jeles árveréseket, börzéket, melyekben szerepet vállaltál vagy vállalhattál. Műtárgyakkal, régiségekkel, rekvizitumokkal vagy bakelitlemezekkel foglalkoztál az érték őrzés jegyében, de milyen hiteles igyekezettel.
Mi tagadás, mindeközben a hölgyek voltak a gyengéid egész életedben. Időről időre fellángolt benned a tetszeni vágyás. Újra meg újra fellelkesedtél, hogy kicsípd magad, elegánsan vagy vagányan öltözködj. Ezt könnyedén tehetted meg, mert mindig megtartottad a stílusod, hovatovább különös sármod.
Sokakat vigasztaltál bajukban-bánatukban. Meg tudtad hallgatni a vissza-visszatérő fiatalokat, a kevésbé ifjakat, lett légyen szó akár a gyengébb nem képviselőiről vagy férfiakról. Mindenkit igyekeztél kihúzni saját válságából. Ebből is következett talán, hogy a közelmúltban mind gyakrabban küszködtél te is a depresszióval. Habár akadtunk néhányan, akik több-kevesebb sikerrel törekedtünk, kiszabadítani ebből a csávából. Sokszor sikerült. Napra nap … de végül betegségeid, kedvetlenséged kerekedtek felül, nekünk, a barátaidnak már nem adatott meg az, hathatósan segíthessünk rajtad. Mégis egyedül maradtál. Úgy jött érted a halál. Így maradtunk itt mi tehetetlenül kapkodva utánad, az után, aki már a néma ködben úszik, úszik szabadon – utas a holdtölte idején – egyik kedvenc csínyét a másikra váltva. Jókat derülve rajtunk, akik utána itt maradtunk az élők között. Mit neked, hogy az emlékedért tartott gyertyagyújtáson téged véltek látni az összegyűlt sokaságban meghúzódva. Mit neked, hogy ott, akkor este, benn az Utasban egyikünknek másikunknak úgy tűnt, ott kuporogsz kedvenc rongyszőnyegeden, szórakozva megilletődöttségünkön, ijedtségünkön, azon, végleges, ami van.
Emléked itt marad. Ködödben, októberi reggelen és utána. Utána mindig, amíg lesz könyv, lesz észrevett szín a képeken, amíg lesz muzsika Mick Jaggerrel vagy a bellcantóval.
