A Veszprém Arénában Vincent Bohanan & the Sound of Victory adtak egy nagyszabású gospel koncertet. Azok, akik csak azért jöttek el, mert anno tetszett nekik az Apácashow, ők sem csalódhattak, de valójában a zenei élménynél jóval többet hordozott magában ez a koncert.
Maga a gospel stílusirányzat kialakulása sem a szokványos zenei evolúció része. A 17. századi USA-ban a rabszolgatartás korában az Afrikából behurcolt munkásokat a telepesek elkezdték áttéríteni a keresztény hitre, ami néhány generáció alatt sikerült is, miközben ők legbelül megtartották a hazájuk kultúrájából származó könnyedebb zenei és mozgáskultúrájukat. Így alakult ki ez az Istent dicsőítő örömzenélés, sajátos blues-os hangzással és szabad színpadi mozgással és átéléssel.
És valóban, a konzervatívabb európai egyházi zenékhez képest ez tényleg formabontó jelenség, aminek a befogadásához kellő nyitottságra van szükség, de ha ezt sikerül valakinek átlépnie, akkor már-már katartikus élményben lehet része és feltárul a keresztény kultúrkör egy eddig ismeretlen szegmense, ami ugyan lehet, hogy elsőre meghökkentően hat, de később csak azt erősíti, hogy ez a világvallás valóban mennyire szabad és befogadó.
A veszprémi koncerten a szervezők a Veszprém-Balaton Keresztény Kultúrájáért Alapítvány részéről ezt a kulturális különbséget úgy hidalták át, hogy még az énekesek fellépése előtt a színpadra szólítottak két egyházi méltóságot, dr. Steinbach Józsefet, a Magyarországi Református Egyház Dunántúli Református Egyházkerületének püspökét és dr. Udvardy Györgyöt, veszprémi érseket néhány gondolat erejéig. Azzal, hogy egy református és katolikus püspök színpadra állt egy gospel koncert előtt, gyakorlatilag hitelesítették a kevésbé avatott közönség előtt is a következőkben látott és hallottaknak vallási mivoltját.
Pedig az USA-ban ilyenre nem lenne szükség, már csak azért sem, mert a gospelkórusok legtöbbször templomokban lépnek fel, többszáz, vagy legfeljebb 1000 ember előtt. A Veszprém Arénás koncert ezért is volt különleges még a zenekar tagjainak is, hiszen 3000 ember előtt, akik ráadásul a közös keresztény hit egy másfajta megéléséhez szoktak ritkábban lépnek színpadra.
Talán ez a meglepettség állt azoknak a félmosolyoknak a hátterében, amivel a 25 színesbőrű brooklyni zenész felsétált a színpadra, élükön Vincent Bohanannal, valamint David Brattonnal. Ő az a gospel szólóénekes, aki európai turnéjukon csatlakozott a Sound of Victory csapatához, korábban pedig egy éven keresztül vezette a Billboard-listát az USA-ban. A zenekar tagjai közül pedig többen is New York brooklyni negyedéből érkeztek, a történetük szerint Vincent Bohanan fogta össze őket és emelte ki a sok esetben kilátástalan utcai életből és a bandák világából. Habár a gospel velejárója, hogy kórusként állnak fel a zenészek, ezt a háttértörténetet ismerve akaratlanul is az ember eszébe ötlik, talán volt olyan tagja is a csapatnak, akik korábbi életük során pisztolycsővel is szembenéztek, mára pedig ezt maguk mögött hagyva életüket az tölti ki, hogy Istent dicsőítsék a zenéjükön keresztül.
David Bratton a koncert közben a porondmester szerepét is magára öltötte, a dalok közt egyszerű, amolyan amerikai laza stílusú átkötésekkel. Nem bonyolult üzeneteket megfogalmazva, egyszerűen Istenben való hitre és ennek a hitnek az erejére való figyelemfelhívással. Két dal között egy alkalommal szóba került a béke, mint a krisztusi tanítás egyik alappillére, mindez kontextusba állítva az ukrán háborúval. De ezesetben is, különösebb politikai állásfoglalás nélkül, egyszerűen csak az egyetemes békéért való imádkozást hangsúlyozva.
És ha már ima, a keresztény tanítás szerint bármit lehet imádságnak nevezni, amikor magunkban Istennel való kapcsolatot keressük. Ilyen szempontból egy gospel koncert sem lóg ki a sorból, még akkor sem, amikor összekulcsolt kézfejek helyett sokkal jellemzőbb volt a taps, a zenekarral való közös, ütemes mozgás a nézőtéren is.
Habár a magyar közönség nem a legkönnyebben feloldódó típus, David Bratton néhány elejtett magyar szóval gondoskodott a zenekar és közönség közti kapcsolat kialakításához.
Ez pedig a koncert végére tökéletesen sikerült is. A katartikus élmények egyik ismérve, hogy az ember elveszti az időérzékét. Nem volt ez másképpen a veszprémi koncerten sem, ahol úgy tűnt, mintha egy óra telt volna el, közben már a visszatapsnál járt a program, megkoronázva az élményt két világslágerrel, a We are the World-del és az Oh Happy Day-el. Ekkor már a színpadi formáció is megbomlott, a zenekar tagjai a dicsőítés közben hol sétáltak, hogy együtt ugráltak, hol pedig sajátos, valóban az afrikai kultúrára hajazó lépésekkel adták át magukat a zenének. Habár látvány egy avatatlannak akár a káoszt is sugallhatta volna, valójában ezzel is megnyilvánult a gospel stílus egyik sajátossága.
A zenekar másnap már Tatabányán koncertezett, ahogy a szervezőktől utólag megtudtuk, több bögre forró tea elfogyasztása után léptek színpadra, hiszen a veszprémi eseményen még az átlagosnál is több erőt beleadtak a show-ba. Ezekben a napokban pedig már Rómában, a Vatikánban van a zenekar, hiszen karácsony előtt a Szentatya előtt lép fel ugyanaz a csapat, akik Veszprémet is elvarázsolták.
És, hogy miért is volt ekkora jelentősége egyetlen koncertnek a város életében? Azért, mert ez az alkalom egyszerre közvetítette mindazt, amit Veszprém az EKF és az UNESCO – a zene városa címek birtokában megfogalmazott magának célkitűzésként: világszintű produkciókat felvonultatni a kultúra legszélesebb skálájáról és megtalálni ehhez a közönséget is. Az előbbiekben már számos eredményt fel tudott mutatni eddig is a város, a közönség reakciója viszont sosem kiszámítható. Most sem volt az, de a veszprémiek bizonyították, hogy végérvényesen megérkeztek a kultúra legszínvonalasabb fogyasztásához.
