Eszembe jut az is, hogy az emberek szeretik Veszprémet, „kis ékszerdoboznak” hívni. Még a hideg is kiráz tőle, pedig a teltháznyi-embertömeg kellően belehelte a teret. Ehhez az elcsépelt kifejezéshez csak pejoratív jelzőket tudnék csatolni, mint egy ingatlanos álláshirdetésben a hasonló megjelölésű lakásokhoz: 20 m2 az egész, aminek ablaka sincs, de legalább drága. Pont ez a szépsége ennek a városnak, hogy nem lehet ráhúzni a szokásos kliséket. Megkérdezel valakit, aki mindig is itt élt, hogy miért annyira jó Veszprém, és nem fog tudni érdemleges választ adni, erre csak „belgásan” lehet reagálni: mikor megismertelek, azt hittem már ismerlek, földöntúli érzés, mikor meglátlak, nem tudom leírni, mikor még nem látlak. Giccsmentes szerelem ez, szilárd alapokon, hiába nem érti a kívülálló, az érzés örök, a sok hiba ellenére is. Más városokból – nagyobb, és izgalmasabbnak tűnő városokból – költöznek ide sokan, de annál, hogy „úgy megszerettem” – miért? – nem jutunk messzebb. Talán a költői magasságokat elengedve, létezik egy egyszerűbb válasz is rá: falusi hangulat, de ha akarjuk pezsgő fesztiválérzéssel megtöltve, egy ezeréves ismerős, aki valahogy mindig tud újat mutatni, és kőkemény lokálpatriotizmus.
Visszatérő, a Presszóval együtt idősödő – vagy már idős (bocsánat) – törzsközönség jár a Belgára. Az este maga a megelevenedett történelem. A közönség, aki előtte a Séd Mozi aljába járt, a kisPresszóba, a Moziba, szerdánként Enikő partira. Én is, mert ilyen előnyökkel jár, ha a nővéreiddel tíz év a korkülönbség. Klubmozi, közösségi- nem csak szórakozóhely, Mátrix, Terminátor és Star Wars moziposzterekkel a falon, pultosokkal, akiket mindenki ismer, ragacsos fotelekkel, meg mezítlábas táncolással, amikor hajnalban az eldobott csikkeket meg a szilánkokat szedegeted ki a talpadból, és olyan csúszós padlóval, hogy tegye fel a kezét, aki azon soha nem dobott egy tripla-axelt. Nálunk történt meg a generációváltás, kicsiből nagy lett, kisPresszóból nagyPresszó, már a Hangvilla aljában. Mindenki húzta a száját. Elveszett valami. Nem mi vagyunk a legbefogadóbb közösség, de szeretek úgy gondolni Veszprémre, meg az itt élőkre, mint egy nagy családra, akik állandóan veszekednek, de attól még szeretik egymást, meg amúgy is össze vagyunk kötve ezer szálon, ha akarjuk, ha nem. Megnőtt a befogadóképesség, ide már nem ugrasz le a barátokkal heti kétszer italozni és beszélgetni, meg ellötyögni. Veszprém életközepi válsága, bezárt (átalakult?) az ikonikus Mozi. Persze előtte volt egy Enyhe Fintor is, amiről már én is csak meséket hallottam, lehet, majd arról egy Muraközy Péter memoárban olvashatunk.
Már csak péntek és szombat van nyitva az Expresszó, sokkal fiatalabb, legtöbbször tizenéves az átlagéletkor, főleg mainstream dj-k – a kereslet szüli a kínálatot. Aztán bedobnak egy-egy sold out Vad Fruttikat, vagy egy Bëlgát elszórva, és az is kimozdul, lejön, és dobog a lábával, meg énekli a Bëlga himnuszt, hogy ,,Egy,két,há..”, aki állandóan azon morog, hogy a régi jó dolgokból nem maradt semmi, meg nem lehet itt sehova menni, meg amúgy is halott város. Azzal, hogy a Moziba jártunk, a történelmi Veszprém részévé váltunk, amikor az új Expresszóba, akkor pedig belépünk a 21. századi modernkorba, ha tetszik, ha nem. Engem annyival magával húzott az atmoszféra, hogy az Expresszóban dolgoztam is pár évig, a pult mögül olyan volt figyelni az embereket, mintha kívülről láttam volna magamat évekkel ezelőtt. És a cserélődő-fiatalabb közönségben is mindig voltak ismerős arcok. Egy szórakozóhelynek viszont teljes életciklusban kell gondolkodnia, nem csak a mában – ahogy egy zenekarnak is. A szombati Bëlga koncert pedig hozta ezt az érzést, és kettőséget magával, fújod a régi szövegeket gondolkodás nélkül, az újabbaknál, vagy a kevésbé sláger zenéknél meg kínos zavarodban álldogálsz egyik lábadról a másikra – de azok is ugyanúgy tetszenek. Mert végeredményben a megszokottad kapod, a jóleső ismerőst, egy kis új csavarral.
Állandóan próbálja a város magára erőszakolni a bulis egyetemi lét látszatát, de lassan be kéne látni, hogy amennyire jó a Balaton közelsége, vagy, hogy Budapest-Bécs-Győr háromszöge egy órára van, annyira visszás is. Elszívja ezt a közeget, a többi, szórakozásra hivatott lokáció, nem ez az erősségünk. A DC sem tartott ki a helyi egyetemistákból, pedig az egyetem szívében épült, ha úgy tetszik, az Expresszó is bezárhatna, ha rájuk alapozna. El lehet mindent nevezni közösségi térnek, csak nem árt elfogadni mellé, hogy nem biztos, hogy a huszonévesek közössége lesz. Bármennyire is forszírozott a hasonlat, amikor mindenki csak az ötleteket dobálja be, de utána már nem teszi hozzá a saját részét, egy ember nem fogja tudni elvinni a hátán a zenekart – vagy csak nagyon rövid ideig. Az elvárás, hogy egy szórakozóhely szolgálja ki egy egész város igényeit, még barátok közt is túlzás. A Bëlga 2002-ben a Majd megszokod albumukkal szerzett ismeretséget, és közhely vagy sem, ezt örök érvényű tanácsnak be is tudhatja az, aki még új a veszprémi éjszakákban. Lehet, hogy picit jobban kell kutatni a lehetőségeket, de olyan még nem volt, hogy egy péntek este csak céltalanul bolyongunk a városban, és ne találjunk kedvünkre valót. A vége úgyis az, hogy legkésőbb éjfél után jön a körüzenet: „Van valami a Presszóban?”
