Aki tősgyökeres veszprémi az már valószínűleg hozzászokott, hogy a város nem bakancslistás gasztrokultúra központ, és a belváros nem őrült bulinegyed. Ennek persze megvannak a maga szépségei is, és lehet, hogy hozzászokott, de ez nem azt jelenti, hogy nem éhezi – szó szerint is – az újdonságot, vagy nem szeretne élni a választás lehetőségével, ahelyett, hogy ugyanarra az unalomig ismételt helyre jár - a törzshelyek bája ide, vagy oda.
Most, hogy Veszprém büszke tulajdonosa lett az EKF 2023 címnek, szerencsére akadtak vállalkozó szellemű lokálpatrióták, akik éltek a lehetőséggel és hoztak nekünk egy kis színt a vendéglátásba is.
Mi minden évben karácsony előtt találkozunk az ezer éve nem látott barátokkal, hogy együtt vacsorázzunk, mindig más helyen. Mondanom sem kell, hogy három év alatt körbeértünk a szóba jöhető éttermekkel. Ami alkalmas egy kellemes baráti vacsorához, tehát nem pub, és nem reggeliző-kávézó. Pont ezért, illetve azért is, mert jómagam ázsiai gasztro-fanatikus vagyok, nagyon örültem, hogy december 11-én megnyitotta kapuit a Saiko no Sushi.
Örültem, mert talán picit luxusnak számít, hogy csak azért elmenjen az ember Budapestig, hogy rendes sushit, pho levest, vagy egy igazi ázsiai ihletésű tésztát egyen, és féltem, mert ez tipikusan az a vonal, ahol igenis szakmai hozzáértés kell, megfelelő alapanyagok, és autentikus környezet, hogy száz százalékig élvezhető legyen az étel meg a hely is.
Barátságos, és modern belsőépítészeti étterem – ez áll az instagram oldalukon. Nekem ez a két kifejezés valahogy nem passzol össze általában, de mikor beléptünk csütörtök este, csak helyeselni tudtam. Az egész étterem nagyon letisztult, nem túl nagy a hely, de sikerült úgy berendezni, hogy nem egymás nyakában ülnek az emberek. Ez nálunk különösen nyerő pont, mert az éves barátnős találkozókon nem mi vagyunk a leghalkabb vendégek, és általában az egymásnak mesélt sztorik sem tartoznak az asztalszomszédokra. A bambusz és fa-bútoroknak és a meleg fényeknek hála viszont tényleg nagyon barátságos hangulatú, egy pillanatig nem kell feszengeni akkor sem, ha farmerban, sportcipőben ugrasz be ebédre, de a magassarkús, koktélruhás, inges randikhoz, vagy üzleti megbeszélésekhez is tökéletes. Izgalmas és elegáns, én valahogy így foglalnám össze. A mosdó szép, tiszta és kulturált, szerintem ez elengedhetetlen, bár egy erősebb lámpát talán elbírna a tükör környékén,– de ez lehet csak olyan női szeszély, hogy öt percenként ellenőrizhessük, hogy elmozdult e az amúgy lerobbanthatatlan sminkünk.
A személyzetnek szól a személyes dicshimnusz, és ez lehet túlzásnak tűnik, de ahogy néztem a többi vendéget, szerintem nem voltam egyedül az érzéssel. A legnagyobb előnye minden vendéglátó egységnek, ha megfelelő emberek dolgoznak ott. Biztos van, aki a távolságtartást szereti, én jobban érzem magam, ha mosolyognak rám, ha véletlen ledobom az evőeszközt velem nevetnek, hogy nem csak a tulaj haverjai kapnak a figyelemből, hanem tényleg minden egyes vendég otthon érezheti magát. És ez egy olyan hely. Hiába van teltház, tudni fogják, hogy mit ittál az előbb, nem kell kínosan hosszú percekig a pincér tekintetét keresni, mert maguktól is odalépnek és megkérdezik, hogy minden rendben e, hozzanak még valamit. Sose megyek vissza sehova, ahol úgy érzem, hogy feszélyezem a pincért, sőt, hogy elnézést kell kérnem a létezésemért – erre mondta anno Gundel, hogy „Amelyik pincér nem tud mosolyogni, jobban tette volna, ha vendégnek születik”.
Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy nem vagyunk nehéz esetek, általában az első gin-tonic után elvagyunk magunkban, de még ennek ellenére is voltak rossz tapasztalataim, úgyhogy nálam ez abszolút a megérdemelt piros pont. Meg azért is adok, mert ugyan volt némi érezhető káosz-hangulat és apró hiányosságok, – értem ez alatt, hogy a nyitás után sokáig nem volt még fogas a kabátoknak, vagy kész itallap – de ezek ellenére sikerült a pincérlánynak és az üzletvezetőnek - aki egyébként aktívan kivette a részét egész este a munkából - olyan miliőt teremteni, hogy ezek nem is tűntek hibának, ahogy anyukádra sem tudsz haragudni, ha véletlen elfelejti a szalvétát odakészíteni a családi ebédnél. Alapvetően emelem kalapom, hogy a karácsonyi őrület előtti pár napban, ilyen színvonalon ki tudtak nyitni.
Az italokat pár percen belül megkaptuk – egy finom és bitang erős házi jegestea, a barátnőm két napja nem alszik tőle, egy mezei limonádé, és én, a legboldogabb vendég egy büszke gin-tonic tulajdonos. Mint említettem itallap ugyan nem volt, de szerencsére tudnak, és mernek is ajánlani, nagy a választék a minőségi japán ginekből, whiskykből, borokból és persze szakét is kap, aki kér. A puding próbája pedig az evés: az ilyen helyekben is, mint a tapas bárokban, azt szeretem, hogy lehet osztozni a társaság többi tagjával a fogásokon, öt-hat ételt is megkóstolhatsz, ráadásul közösségi összekovácsoló ereje van – ahol szükséges, nálunk pont nem, bár az egyik barátnőm elhúzta előlem a lazacos makiját, de ezt majd személyesen megbeszéljük.
Mi maradtunk a sushi vonalon, úgyhogy sajnos a pho, illetve miso levesekről, illetve a főétel-tésztákról érdemben nem tudnék nyilatkozni. Az asztalunk valahogy így nézett ki: hat-hat db uborkás és lazacos maki, és a „speciel sushi” menüsorból, szintén hat darabos kiszerelésekben – saiko roll, lazacos-avokádos roll, lazacos-csípős tempura-bundás roll, ebből két adagot egyből. Utóbbi pont annyira csíp, hogy kérheti az ember a következő kör italt is. Illetve kértem az előételnek számító edamame babból is, ez egyébként akkora adag, hogy három fő is vígan el van vele egész este. Az egész rendelés nagyjából húsz percet vehetett igénybe, de ezt nem merem száz százalékosan kijelenteni, mert a klasszik klisével élve jó társaságban repül az idő – és az a legszebb, hogy a társaságba beleértem az egész éttermet, a vendégeivel és az ott dolgozókkal egyetemben.
Az evőpálcikákkal kifejezetten jól el lehet szórakozni, ha laikusak vagyunk – és vagyunk, úgyhogy tényleg élmény az evés. Amennyiben ragaszkodik hozzá valaki, természetesen villát is kaphat az ételek mellé. Az egyetlen kritika, ami megfogalmazódott, a jobb oldalamról érkezett, hogy túl nagyok a sushik, hogy egyszerre beférjenek a szájba, de ez inkább a barátnőm szegénységi bizonyítványa, mint a hely hibája. Azért pro tip: első randin csak magabiztos hölgy rendeljen a speciel sushik közül.
Aki nem kedveli a tengeri élőlényeket, sushiból, levesből és tésztából is talál vega vonalat, sőt a sushik között akad egy Veszprém roll elnevezésű is, amiben konkrétan rántott csirke van – mi magyarok pedig ugye szeretünk mindent, ami rántva van. Az ételek szépek – sőt instagram-kompatibilisek, és finomak, bőven hozzák a budapesti átlagot, úgyhogy innentől legalább ezért nem kell messzire mennünk. A jó étteremnek nem kell hosszú sztori, csak egy kis lelkesedés meg bizalom a helyiektől, a többi alapanyaguk már meg van hozzá, és akkor a Saiko no Sushi nem csak egy újabb hullócsillag lesz a veszprémi gaszto-égen.
