Ahhoz, hogy megértsük, a kezdetetek kezdetén hogyan kerültek dobverők Márton András kezébe, egy kicsit vissza kell menni az időben: „Arra emlékszem, hogy az általános iskolában egyfolytában jártak a kezeim, az ujjaimmal doboltam a padon. Később egy gimnáziumba jártam Laár Andrással, hamar zenekart alapítottunk, akkor még csupán alkalmi együttesként működtünk (Bornai Tiborral és II. Lengyelfi Miklóssal később ismerekedtünk össze). Koncertet adtunk április elsején, Bolondok napján az osztályteremben.
Egy tornapadon ültem, ütöttem teljes erőből a dobokat... Lelkesek voltunk, olyanok akartunk lenni, mint a Beatles, a Stones és a többiek.
Édesanyám kisvártatva vásárolt nekem egy dobszerelést, majd beiratkoztam tanárhoz is. Nem volt semmilyen elképzelésem, csak azt tudtam, hogy valamilyen módon zenével szeretnék foglalkozni. Persze tinédzserként még nem voltam tisztában azzal, mit is kell tennem ezért, de a vágy és valamilyen önműködő hajtóerő megvolt.”
Talán magától értetődik az út, ami Márton Andrást a nagyszínpadra vezette. A kérdésre, hogy vajon születni kell-e erre a pályára, a következőket mondta: „Édesapám gitározott, sőt, hegedülni is tanult, de erős zenei háttér mégsem volt a családban. Voltak lemezeim, jártam koncertekre, mindig a fejemben járt valamelyik szám és ez ma is gyakran így van, csak már keverednek saját zenei ötletekkel.
Édesanyám akkor annyira támogatott, hogy az említett dobszerelést képes volt az alig hatvannégyzetméteres lakásunkba beengedni. Vagyis a család eltűrte, hogy gyakoroljak, pedig borzasztó zajjal járt.
Néha a gázkonvektoron is órákig doboltam, volt, hogy télikabátban nyáron, hogy forróbb legyen a hangulat. Szegény nagymamám megőrült tőle, de egy tinédzserben még nincs meg az empátia. Emiatt a mai napig lelkiismeret-furdalásom van.”
A KFT befutása – talán nem túlzás – egyik pillanatról a másikra történt:
Azzal a magabiztos alapérzéssel jöttem-mentem a világban, hogy a zenekar nyilván sikeres lesz, nem lehet másképp, akármi is az a siker. Újdonságot fognak jelenteni a számaink, tömegek kapják fel a fejüket, hogy ez az, és szeretni fogják azt, amit csinálunk, aminek én az egynegyede vagyok, ráadásul olyasminek, amit a leginkább szeretek csinálni.
1981 márciusában adtuk az első koncertünket, már ott éreztük, hogy valamivel betaláltunk. Ugyanabban az évben augusztusban felléptünk a Magyar Televízió Tánc és Popdalfesztiválján, a Bábu vagy-ot játszottuk, kifestve, bábuszerű mozgással. Gyakorlatilag az egész ország látta. Este tízkor bezárt az egész Kárpát-medence, a tévé volt a fő szórakozás, ráadásul egyetlen csatorna létezett. Később megtudtuk, ötmillióan látták az adást.
Szó szerint egyetlen éjszaka alatt lettünk híresek. Másnap reggel, amikor felszálltam a buszra, az majdnem felborult a rajongóktól, annyian rohantak meg autogrammért.
Ott találtuk magunkat a zeneiparban. Interjúk, tévéműsorok, rádióműsorok sokasága ömlött ránk, gyakran azt sem tudtam, ki kicsoda, összekevertem embereket. Úgy egy év alatt kitisztult a kép, sikeres volt a zenekar, tavasszal négy hónap alatt kétszáz koncertet adtunk. A nyolcvanas években intenzíven nyomtuk, a kilencvenes éveket KFT-ként átaludtuk – egy nagy sportcsarnoki internetes koncert kivételével. A kétezres évek elejétől megint rendszeresen koncertezünk, időnként, mint például idén is (!), új albumot készítünk. Kicsit talán patetikusnak hangzik, de a zenekar az életem. Csodaszámba megy, hogy négy ember ennyi ideig együtt tud maradni.”
Arról, hogy a veszprémi koncert milyen tematika alapján állt össze, Márton azt mondta: „Egyedi műsorral készülünk, amibe sok olyan dalt javasoltam a többieknek, amelyeket vagy nagyon régen, vagy sohasem játszottunk. Ettől volt, aki elsőre megijedt, milyen ez az összeállítás, de másnapra elmúlt a riadalom. Külön öröm, hogy ezúttal is fellép velünk Sárik Péter, akivel ősszel játszottunk együtt először. Új színt hoz a dalokba, nehéz szavakba önteni, mekkora élmény együtt játszani vele. Szóval nagyon színes lesz a műsor.”
Talán a legtöbb KFT rajongó a legnagyobb slágereket várja, erre Márton András így reagált: „Biztosan sokan számítanak a slágereinkre, őket megnyugtathatom, nem leszünk olyanok, mint Mark Knopfler (Dire Straits), aki egy koncertjén már jó ideje csak az önálló dalait játszotta, a közönség pedig zúgolódott, hol vannak a slágerek, kiszólt nekik: „Látom rajtatok, hogy a Dire Straits slágereket várjátok, de azokat most nem kapjátok meg”.
Megnyugtathatom a veszprémi közönséget, mi szeretjük a slágereinket játszani, szeretjük látni, amikor a közönség élvezi ezeket a számokat, a világért sem hagynánk őket.
Az új számokkal jól haladnak a felvételek, talán a királynék városa már kaphat is belőlük kis ízelítőt.”
