Nem túl gyakori, hogy valaki nem a bölcsész, hanem a jogtudományból kerül az írói világba. Hogy jött ez a hirtelennek tűnő váltás?
Nem tudok egy konkrét pillanatot kiemelni, azt hiszem, az embert húzza a végzete. De nevezhetjük ezt sorsnak is, vagy feladatnak. Érdekes, most inkább azt nem értem, hogy bírtam eddig írás nélkül. A jog mellett egyébként mindig volt valami kreatív hobbim, mint például a szappanöntés, a bútorfestés, vagy karácsonyi díszek készítése, tehát vonzódtam a művészetekhez, arról nem is beszélve, hogy igazi könyvmoly vagyok. Ugyanakkor az írás – néhány kamaszkori verset leszámítva – nem volt jelentős az életemben. Aztán egy kirándulás mindent megváltoztatott.
Egy kirándulás miatt kezdett írni?
Mondhatjuk, hogy igen. A Koloska-völgyben jártam, ahol annyira magával ragadott a téli táj, a csend, a nyugalom, hogy éreztem, ezzel kezdeni kell valamit. Azóta is erdőjáró vagyok, s közben könyv lett az élményből. Ide datálom az írói ambícióimat.
Érdekes, hogy a nyugodt táj apropóján nem ecsetet ragadott, noha úgy tudom, fest is…
Először a kisfiamnak kezdtem naplót írni, amiben tanácsokkal látom el. A Koloska-völgy után a természetjárást javasoltam neki, és magamnak is. Hoztam egy szabályt: kirándulj ott, ahol élsz! Számomra fontos lett, hogy mélyen megismerjem a helyet, ahol felnőttem, és a mindennapjaimat élem, így elkezdtem más szemmel nézni Füredre. Egyébként is gyakran irigykedve figyeltem a turistákat, akik a város adottságainak a legjavát látják. A regény írása, és az ahhoz szükséges kutatómunka még világosabbá tette előttem Füred múltját. Egyértelmű volt, hogy írnom kell.
Említette, hogy először a fiának naplót írt a természetjárásról. Miért volt fontos, hogy ilyen módon is üzenjen a gyermekének?
Talán azért, mert rendkívül megérintett az erdő. Olyan volt, mintha a völgyben eltűntek volna a gondolataim, én csupán észlelője voltam a tájnak. Mivel nem akartam elfelejteni ezt a különleges érzést, megírtam a fiamnak. Érdekes, rögtön ezután nagyon beteg lettem, lázálmok gyötörtek, majd az egész család lebetegedett. Amint meggyógyultam, nekiláttam a regénynek, végül két hónap alatt megírtam. Utána még két hónapig csinosítgattam.
Milyen volt a munkafolyamat?
Az a helyzet, hogy nagyon perfekcionista vagyok, hamar rájöttem, hogy ebből lejjebb kell adni. Úgy éreztem, mivel konkrét dolgokat akarok elmesélni, minden mondatot át kell rágnom. Nem elégedtem meg azzal, ami hasonlított a bennem elképzelt érzésekre – azonosat akartam. Őszinte regény lett; szinte robbant bennem, úgy meg akart születni.
A köztudatba is szó szerint berobbant. Meglepte, hogy már az első könyve ekkora siker lett?
Nagyon. Nem számítottam rá; egyetlen madárfióka sem esik ki a fészekből a gondviselés akarata nélkül. Pedig sokszor elbizonytalanodtam, az is megfordult a fejemben, hogy álnéven adom ki. A környezetem jogászként ismert, féltem, mit gondolnak majd. Végül tisztáztam magamban a dolgokat, felismertem, hogy nincs miért szégyellni magam, nincs benne semmi olyan, ami ne én lennék, maradt hát Karády Anna.
Kért valakitől segítséget a kezdetekben?
Anyukám volt az, akinek az első, elkészült fejezetet megmutattam. Nem ismertem különösebb írástechnikát, amit oktatnak, én csupán a történetben gondolkodtam. Korábban jogszabály előkészítőként dolgoztam, ott is kellett írnom, mondanom sem kell, hogy az messze áll attól, amit irodalomnak nevezünk, de fogalmazni akkor is kellett.
Azt hiszem, az amatőrségem lendülete és lelkesedése olyan messzire repített, hogy a történet önmagában szerethető lett.
Nehéz megfogalmazni műfaji kategóriát, de a legtöbben a romantikusokhoz sorolják. Én a magam részéről szándékosan nem figyeltem erre, mert akkor behatároltak volna a műfaji szabályok. A sikerhez szerintem a borító is erősen közrejátszik. Magához vonzza a szemet.
Ebben mennyi volt Önnek a szerepe?
Határozott elképzeléseim voltak, mindenképpen szerettem volna, ha ló jelenik meg rajta, ami a szabadság szimbóluma. Illetve régen, ha azt mondták valakiről, hogy földönfutó, azt jelentette, még egy lova sincs, hogy utazzon vele, ez sokat elmondott róla. A lendület ábrázolása is érv volt: mozgásból néz vissza, érezni tehát a dinamikát. Szerencsém volt a tervezővel, felvázoltam neki az ötletemet, ő is elmondta a koncepcióját, végül megszületett. Fontos, hogy az alatt a néhány perc alatt, míg az ember a könyvesboltban mászkál, megragadja valami a tekintetét.
Hogyan keresett kiadót a könyvhöz?
Először is megírtam a regényt, tudni akartam, hol lesz vége a történetnek. Viszont képtelen voltam befejezni. Rögtön bennem volt a könyv második része. Amikor kisebb keresgetés után megtaláltam a számomra megfelelő kiadót, szóltam nekik, hogy közben jön a következő rész is. Mondták, hogy ezt jelezni kell az első könyv eladásánál.
A kiaódnál fontosnak éreztem, hogy én is bele szólhassak a folyamatokba, így végül az Álomgyár bizonyult partnernek. Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor kiderült, kiadják. Ősz volt, iszonyú izgatott voltam.
Akkor láttam meg először, milyen hosszú út vezet a kézirattól a kiadásig. Még jó, hogy addig erről nem tudtam, így nem voltam tele aggodalommal. Csupán érzésem szerint csináltam a dolgomat.
A második könyvének megjelenése tehát már az első kiadásánál biztossá vált. Volt Önben plusz nyomás, amiért beharangozta és ezért tudta, hogy a közönség várja a folytatást?
Volt nyomás, de mire megéreztem, már elkészültem. Egyébként kicsit túlfeszítettem a húrt, így elég hamar jött a második rész. Változtatnom kellett a munkamódszeren, már tudom, én az évi egy könyvet tudom teljesíteni. Ez lesz a tempóm.
Isten ments, hogy azonosságot vonjak a regényének hőse, és Ön között, de ha most Karády Anna lenne az időutazó, hova repülne vissza szívesen?
Ezen rengeteget gondolkozom, és ha megvan a válasz, rögtön felvillan bennem, hogy egészségügyi szempontól mégsem lenne olyan jó… De ha megengedi, hogy ettől függetlenítsem magam, akkor a tizennyolcadik századot mondanám. Egészen pontosan 1763-at.
Pont az az év, ahová a regény hőse kerül…
Igen, valamiért ez a dátum kiragyog a többi közül. Sokat olvastam arról a korról, rendkívül élveztem. A jogi tanulmányokhoz egyébként is fontos volt a történelem, tehát soha nem állt tőlem távol. Beleástam magam a helytörténetbe, rengeteg dolgot tudtam belőle hasznosítani. Boldog vagyok, hogy vannak olvasóim; talán furcsán hangzik, de ha nem lennének, akkor is írnék. Elhivatottnak érzem magam, örülök, hogy rátaláltam, hisz eltelhetett volna úgy is az életem, hogy nem derül ki, milyen formában tudom leginkább kifejezni magam.
A jog most háttérbe került?
A jog ugyanúgy az életem része, és úgy érzem, nem kell dönteni arról, hogy vége van-e annak a szakasznak. Hosszútávon gondolkodom, most az írás van fókuszban, ettől még jogász is vagyok. Nem határolom be magam korlátok közé, ennél szeretnék nagyvonalúbb lenni magammal. Mindkettő én vagyok, mindkettő én lehetek.
Érdekes, hogy a jog, ami szigorú, feszes alapokra épül, mennyivel másabb, mint az írás, ahol szabad lehet…
Igen, az írásban – a joghoz képest – kevesebb a szabály. Az írói létben sokkal nagyobb szabadságot élek meg, mint eddig bármikor. Az olvasóim elégedettek, nekem ez a lehető legnagyobb siker, nem vágyom irodalmi díjakra.
Muszáj a végén megkérdeznem: kivel sétált a Koloska-völgyben, azon a meghatározó túrán, ami végül íróvá tette?
A férjemmel, és a kisfiammal…