Az élsportban nincsenek biztos sikerek, minden versenyen újra és újra el kell hinnie, hogy győzni tud, miközben sosem engedi, hogy a kétségek eluralkodjanak rajta. Ez a fajta mentális erő, a rengeteg munka és a lemondásokkal teli út emelték be őt a világ élvonalába.
És mégis: a pályán kívül Dávid nem más, mint egy életvidám, közvetlen, vagány srác, aki ugyanazokkal a hétköznapi dolgokkal szembesül, mint a kortársai. Csakhogy ő mindehhez határtalan ambíciót, kitartást és céltudatosságot tett hozzá, és ennek köszönhetően ma már Magyarország egyik legnagyobb sportreménysége.
A sport és az élet határvonalairól, a győzelem és vereség pszichológiájáról, a jövőről és a valódi erőről beszélgettünk vele.
Amikor rajtkőre állsz, mi fut át az agyadon? Az a több ezer órányi edzés, amit addig beletettél, vagy kizárólag az, hogy most kell győzni?
Ez mindig attól függ, hogy hol állok. Medencében az az első, hogy maradjak a magam ura. Ott minden tizedmásodperc számít, és ha hagyom, hogy kizökkentsen bármi, akkor vége. Nyílt vízen viszont teljesen más a helyzet. Ott inkább az jár a fejemben: élvezd! Mert ha végig görcsösen azon jár az agyam, hogy mi lesz a végén, csak elfogy az energiám. Nyílt vízen akkor vagyok igazán jó, ha képes vagyok minden hullámot, minden métert élvezni, és kihívásként látni, hogy ki hogyan mozog mellettem, mikor kell reagálni, mikor kell ritmust váltani. Ez nem feltétlenül arról szól, hogy győzni akarok, hanem arról, hogy a verseny pillanataiban jól érezzem magam. És ha jól érzem magam, abból lesz a győzelem is.
A párizsi bronz után úgy fogalmaztál: ott kicsit szemétnek is kellett lenned. Ez mit takar pontosan?
Az olimpia más világ. Ott mindenki a maximumát akarja hozni, és ha te nem vagy elég kemény, akkor más fog előnybe kerülni. Nyílt vízen eleve van lökdösődés, test-test elleni harc, és aki mindig csak kedves akar lenni, abból nem lesz olimpiai érmes. Párizsban tudtam, hogy ha nem vagyok kíméletlen a hajrában, akkor nem lesz dobogó. Ez persze nem azt jelenti, hogy sportszerűtlen vagyok, de ott egyszerűen nincs helye annak, hogy azon gondolkodj, mit szól majd valaki a mozdulataidhoz. Ha a célban a nyakadba akasztanak egy olimpiai érmet, akkor mindegy, milyen és mennyi harc volt mögötte.
Ez a hozzáállás szinte szembemegy mindazzal, amit a sportpszichológia tanít. Nem tartasz attól, hogy túl lazán állsz hozzá?
Épp ellenkezőleg. Nekem ez a lazának tűnő hozzáállás adja a stabilitást. Ha úgy állnék oda minden versenyhez, hogy ez most halálosan komoly munka, amit nem szabad elrontani, akkor sokkal hamarabb belerohannék a falba. Én szeretem ezt csinálni. Az úszás nekem nem munka. Hobbi, amiben jó vagyok, és amit gyerekkorom óta szenvedéllyel űzök. Gyerekként is versenyeket néztem vissza, világcsúcsokat elemeztem, egyszerűen imádtam a sportág minden részletét. Most pedig ott tartok, hogy ebből élek, és a világ élvonalában versenyezhetek. Ez szerintem óriási szerencse, és kicsit sem teher.
Sokan viszont úgy látják, az élsport egy hatalmas áldozat. Kapcsolatok, bulik, szabadidő – mindent fel kell adni érte. Te hogy érzed?
Őszintén: soha nem éltem meg lemondásként. A legtöbb barátom úszó, ők pontosan tudják, mi a helyzet. Akik pedig nem ebből a közegből jönnek, megértették, hogy nekem más az életritmusom. Sosem volt bennem hiányérzet, hogy „bezzeg mások elutaznak, buliznak, én meg kimaradok”. Én mindig azt éreztem: azt csinálom, amit szeretek. És ha az ember azt csinálja, amit szeret, akkor az nem áldozat. Sokszor kérdezik, mi volt a legnagyobb lemondás. Nem tudok rá válaszolni, mert soha nem volt olyan, hogy valamit muszájból kellett kihagynom, és közben bánkódtam volna miatta.
Az idősebb versenyzők gyakran beszélnek a kiégésről. Szerinted te miben vagy más?
Aki eddig bírta, az azért bírta, mert tényleg szerette. Aki csak a pénzt vagy a sikert látta, az hamarabb kiég. Ez egy olyan sport, amit csak akkor lehet hosszú távon csinálni, ha szívből szereted. Ha csak külső motivációk miatt úszol, hamar belefáradsz. Nekem mindig megvolt ez a belső tűz, ez a szeretet a sport iránt. Ez az, ami megtart.
Mikor van egy úszó pályája csúcsán?
Azt mondják, a férfiaknál 25 és 27 év között. De én azt látom, hogy van egy nagy ugrás 20–22 évesen is. Most érzem igazán, hogy rengeteg minden előtör belőlem. Persze, a 25 körüli években dől el igazán, hogy ki mennyire tud tartósan a csúcson maradni, de én hiszek benne, hogy addig is ki lehet hozni magadból a legtöbbet.
Volt idő, amikor elbizonytalanodtál, hogy elérheted-e a világ élvonalát?
Többször is. Nem én vagyok a legnagyobb darab úszó, és sokszor éreztem, hogy talán nincs esélyem áttörni. Ilyenkor megkérdeztem edzőket, szövetségi kapitányokat is: látnak-e bennem annyit, hogy odaérjek a legjobbak közé. Mindig azt mondták, hogy ne aggódjak, bennem van a lehetőség. Ez rengeteget adott.
2020-ban viszont jött a mélypont. Pánikrohamok, akár három nap is csak a kanapén fekve. Hogyan élted meg ezt, ennyire fiatalon?
Az volt az egyik legnehezebb időszak. Szó szerint nem tudtam felkelni. Anyukám ott aludt mellettem, hogy ha éjjel rohamom van, tudjon segíteni. Akkor nem az járt a fejemben, hogy olimpiai érmes leszek-e, hanem az, hogy egyáltalán tudok-e normális fiatal lenni. Elmegyek-e a haverokkal a városba, kimegyek-e a házból. Akkor úgy voltam vele: ha visszakapom a normális életem, talán elengedem az úszást is.
Az édesanyád egy régebbi interjúban mesélte: ott ült melletted, és végig fogta a kezed.
Ő volt az, aki megtartott, amikor én már feladtam volna. Az ő kitartása, szeretete tartott életben szó szerint. Ha nincs ott, lehet, hogy ma nem beszélgetünk erről.
Mit adott neked ez a tapasztalat a mai napig?
Megtanított arra, hogy a sport fontos, de nem minden. Nem szabad belerokkanni abba, ha valami nem sikerül. Ha van egy rossz versenyem, nem dől össze a világ. Ez a szemlélet segít, hogy ne égjek ki, hogy mindig újra fel tudjak állni, és hogy tudjam értékelni azt is, ha egyszerűen jól érzem magam a vízben. Ott kezdődött az én utam, ahol más lehet feladta volna, én viszont lehetőséget kaptam újra.
Párizsban bronzérmes lettél. Hogyan emlékszel vissza a hajrára?
Az utolsó 800 méternél éreztem, hogy ott vagyok az érem közelében. Tudtam, hogy vezetem a sort, mögöttem ott vannak, és minden azon múlik, ki mennyit bír még. Amikor beértem, és láttam Kristófot, ahogy a két öklét rázza a magasba és ordít, tudtam, hogy megvan. Olyan adrenalin volt bennem, hogy nem éreztem fáradtságot, semmit. Csak azt, hogy sikerült.
És ott állt melletted Rasovszky Kristóf a dobogón, aki gyerekként a példaképed volt.
Igen, ez nagyon nagy dolog volt. Gyerekkoromban példakép, ma barát és edzőtárs. Hosszú éveken át mindig kicsekkoltuk egymást a dupla dobogóról. Ha ő volt jó, én csúsztam le, ha én, akkor ő. 2022 óta mindig mondtuk: „majd az olimpián”. És tényleg ott jött össze. Ennél szebb történetet nem is írhattunk volna.
Most te vezeted a világranglistát. Milyen érzés a világ legjobbjának lenni?
Fura. Nem vagyok olimpiai bajnok, és mégis ott vagyok a lista élén. Ez az elmúlt két év átlaga. Megtisztelő, hogy ilyen neveket előzök meg, de nem érzem úgy, hogy ettől több lennék. Inkább egy visszaigazolás: jó úton vagyok.
Mitől lesz jó egy jó edző?
Nem elég, ha jó programot ír. Ismernie kell téged, emberként is. Tudnia kell, mikor motiváljon, mikor hagyjon békén. Szokolai Lászlóval, vagyis Laci bácsival és Kristóffal olyan hármast alkottunk, ahol mindenki húzta a másikat. Ez volt a kulcs: edzőből és versenyzőkből csapat lettünk.
Egyszer úgy fogalmaztál: nem az országért, nem az edződért, hanem magadnak akarsz bizonyítani.
Igen, így van. Először magamnak kell bizonyítanom. Persze ott van a család, az edző, akik mindent beleraktak, értük is csinálom. De ha bennem nincs meg ez a belső tűz, nem jutnék sehová. Amikor viszont ott állok a dobogón a magyar címerrel, hallgatom a himnuszt, az hatalmas büszkeség. Akkor érzem igazán, hogy jó magyarnak lenni.
Amikor Veszprémbe költöztél, az fordulópont volt az életedben?
Abszolút. Ez volt az első nagy váltásom, edzőváltásom. Nem ismertem előtte az edzőt, Laci bácsit, csak mesékből, amiket hallottam róla. Az előző edzőm, Horváth Csaba hívta fel, hogy átvenne-e engem, szóval nem is én kerestem, hanem így alakult. Tizenhét éves sem voltam, amikor ideköltöztem egyedül. Akkoriban még minden szerdán jártam Pestre a szüleimmel pszichológushoz, pszichiáterhez a pánikbetegségem miatt, tehát nagyon nehéz, rizikós időszak volt. De szerencsés vagyok: mindig ott volt a családom, hétvégente hazajártam, anyukám csomagolta a heti kaját, és volt mellettem egy nagyon jó lakótárs, Kalmár Ákos, aki vigyázott rám, vitt edzésre, hozott edzésre. Ha ezek a kapaszkodók nincsenek, könnyen összedőlhetett volna minden, és lehet, hogy ma Zalaegerszegen élek átlagéletet. De itt minden arra terelődött, hogy nekem csak egy dolgom van: lehajtani a fejemet, meghallgatni Laci bácsit, és csinálni, amit mond. És ebből született meg minden, amit azóta elértem.
Most pedig Veszprém Sportrégió címet nyert. Mit gondolsz, ez mit adhat a városnak, és azoknak, akik nem élsportolók?
Ez hatalmas dolog. Veszprémben mindig is erős volt a sportélet, hiszen ott a kézilabda, az úszás, rengeteg a tehetség. De szerintem a legfontosabb, hogy közösséget építsünk. Minél több közös, nyitott sportprogram kellene, ahol gyerekek, felnőttek, amatőrök és élsportolók együtt próbálhatnak ki dolgokat. Futás, biciklizés, amatőr úszás – ha poénosan, játékosan adjuk át az élményt, sokkal több embert lehet bevonni. Egyedül nagyon nehéz motivációt találni, de ha egy csoport húz magával, akkor nem lehet otthon maradni. Ez a Sportrégió cím akkor ér valamit igazán, ha élő közösségi sportkultúrát építünk belőle.
Volt olyan verseny, amit fejben rontottál el?
Sokszor. Medencében előfordult, hogy láttam, valaki erősebben kezd, és elúsztam vele. Ez mindig rossz taktika volt. Megtanultam már, hogy a saját lovamat kell megülni, nem másét. Ha másokra figyelek, abból csak fejben dőlök össze. Ez óriási tanulság volt.
Kik a példaképeid?
Rasovszky Kristóf mindenképp, mint sportember és barát. És Gregorio Paltrinieri, aki szinte mindent megnyert, és közben rendes ember maradt. Ők ketten inspirálnak a legtöbbet.
Sokan mondják: ha „csak” nyolcadik vagy az olimpián, az nem siker. Te hogy látod ezt belülről?
Ez teljes tévhit. Már kijutni az olimpiára olyan esély, mint megnyerni az ötös lottót. Nyolcmilliárd emberből ott vagy a világ legjobb nyolc versenyzője között – hát micsoda teljesítmény ez! Persze, mindenki a dobogóra figyel, de aki egyáltalán kijut, az már óriási dolgot vitt véghez. És én minden alkalommal hálás vagyok, hogy ott lehetek.
A közösségi média azonban gyakran kegyetlen. Nemcsak tapsot kapsz, hanem rosszindulatú megjegyzéseket is. Hogyan tudod megőrizni a lelki békédet?
Megtanultam nem komolyan venni. Persze, ha épp rossz napom van, engem is megüthet egy-egy komment. De összességében inkább mosolygok rajta. Tudom, hogy aki otthon a kanapéról osztja az észt, az nem látja, mennyi munka, mennyi fájdalom és mennyi lemondás van egy-egy eredmény mögött. Nekem az számít, mit mond az edzőm, a csapattársam, a családom. Ők ismernek, ők látnak minden nap. Egy névtelen hozzászólás sosem érhet fel ahhoz, amit azoktól kapok, akik tényleg mellettem állnak.
Mit üzensz azoknak a fiataloknak, akik most állnak rajtkőre először?
Hogy ne féljenek szeretni a sportot. Ne úgy fogják fel, mint kötelességet, hanem mint játékot. Ha örömmel mennek edzésre, abból lesz siker. Ha csak muszájból, abból legfeljebb kiégés. És azt is üzenem, hogy merjenek segítséget kérni. Ha baj van, ha nehéz, nem szégyen beszélni róla. Én sem lennék itt, ha nem kaptam volna időben támogatást.
Van olyan pillanat, amikor már most tudod: ha egyszer visszavonulsz, ezt fogod a legjobban hiányolni?
A közös élményeket. Azt az érzést, amikor reggel hatkor még félálomban csúszunk bele a vízbe, de tudjuk, hogy együtt csináljuk végig. Azt, amikor egy hosszú edzőtábor után hazajövünk, és úgy érezzük, legyőztük a világot. Az élsportban a sikerek mellett ezek a pillanatok a legértékesebbek. Tudom, hogy egyszer hiányozni fognak, de addig is próbálok minden egyes napból a legtöbbet kihozni.
Ha most újrakezdhetnéd, mindent ugyanígy az úszásra tennél fel?
Igen. Semmit nem bántam meg. Bármit csináltam eddig, nem érzem, hogy rossz döntés lett volna. Az olimpiai érmemmel már most elértem azt, amit gyerekként álmodtam: hogy egyszer ott álljak a dobogón. Ez egy kipipált gyerekkori álom. Most már a felnőtt Betlehem Dávid céljai következnek.
Mit szeretnél, hogy egyszer, ha visszanézel a pályádra, hogy emlékezzenek rád az emberek?
Nem csak arra, hogy volt egy olimpiai érmem. Hanem hogy egy normális, laza srác voltam, aki szeretett úszni, és közben próbált jó ember is lenni. Nekem fontos, hogy ne csak eredményként, de emberként is megmaradjak mások emlékezetében.
És végül: huszonévesen már egy életnyi karriert raktál le az asztalra. Nem félelmetes belegondolni, hogy mi jön ezután?
Néha az. Mert azok a pillanatok, amikor 15 ezer ember neked ordít, tényleg megismételhetetlenek. De pont ezért próbálom úgy látni: ez egy hobbi, amiben sikeres vagyok, de van élet az úszáson túl is. Ha egyszer abbahagyom, szeretnék valami újat építeni, amire ugyanúgy büszke lehetek. És hogy Veszprémben, ebben a városban, amit a második otthonomnak tekintek, mindig legyen helyem.
