Hogyan alakulnak ki bennünk bizonyos rossz berögződések?
A sémaelmélet szerint bizonyos triggerek aktiválnak bennünk bizonyos viselkedéseket, amik gyerekkorban adaptívak voltak, tehát segítettek nekünk, felnőttkorban viszont már nem segítenek. A sémák születését azonban meg kell fejtenünk, nem olyan egyszerű, mint hinnénk. Ritka, hogy valaki a terápia elején tudja az összes lelki konfliktusának és tünetének az okát. Ez azért van, mert elfojtunk bizonyos tartalmakat, így sokkal könnyebb léteznünk a világban. A szorongás azért megfoghatatlan, mert elfojtjuk a félelmet, ami mögötte áll. A félelem pedig valós veszélyből ered, amit általában jóval korábban tapasztaltunk meg. Egyes emlékek annyira megterhelőek, rosszul csapódnak le, hogy ezeket nem tudjuk feldolgozni. Amíg nem történik meg az emlékek konszolidációja, addig egy-egy emlék bizonyos elemeire érzékenyek leszünk. Ezek a már említett triggerpontok, ami mindenkinél más.
Miért ragaszkodunk sokszor olyan mintákhoz, amelyek nyilvánvalóan károsak számunkra?
Az antilopkölykök is ismételnek: egymással harcolnak, hogy levezessék a stresszt egy harc után, vagy épp felkészüljenek a harcra. A negatív minta ismétlése így lehet levezetés és felkészülés is. Aki alkoholbeteg apa mellett nőtt fel, az abban a készültségi állapotban élt minimum tizennyolc évig, hogy vajon milyen állapotban lesz ma apám. Ezek feldolgozatlan emlékek, hiszen ember legyen a talpán, aki rendezi ezeket egyedül magában. Emiatt egy ilyen gyermek választhat hasonló partnert, akitől paradox módon azt várja, hogy leszokjon az italról, és feloldja a traumát. A trauma feldolgozását azonban az emlékek feldolgozása adná meg. Ehhez pedig elengedhetetlen a gyász. A gyász fájdalmas. Gyerekként elfojtjuk ezt a fájdalmat, mert a szüleink gondoznak minket, és nem tudunk "szabadulni" tőlük. Rájuk vagyunk utalva. Ez a ráutaltság okoz egy árulási vakságot, amiben elhisszük, hogy a szüleink ideálisak. Ezzel nincsen baj gyermekként. Felnőttként azonban gondot okoz, ha egy alkoholbeteg partnert mintát ismételve agyondicsérünk, mert nem akarjuk elfogadni, elgyászolni, feldolgozni, ami történt, és történik. Ha egy alkoholmentes kapcsolatba kerülne egy ilyen ember, muszáj lenne szembenéznie a múltjával, és önmagával, mivel a nem problémás partnernél nem a partner lesz kizárólag a középpontban.
Mindenkinél jelen vannak ezek a berögzült sémák, vagy inkább bizonyos személyiségtípusoknál?
Berögzült szokások, minták mindenkinél jelen vannak. Ezek lehetnek aranyos, szerethető dolgok is, például, ha valaki kétségbe vonja a szerethetőségét, és ezt folyamatosan kommunikálja, beszélnek róla egy kapcsolatban, az erősíti a bizalmat és a kapcsolatot. Ha nem nyújt ebben támaszt a párja, akkor lehet, hogy mélyebb ez a séma, és terápia kell, de előfordul, hogy egy jó kapcsolat korrektív élményt nyújt. Az is kérdés, milyen magasak a sémák, és mikor szereztük a sérüléseket. Ha egy csecsemőt nem mindig etetnek meg, nem ringatnak el, azok súlyos, agyi és személyiségfejlődésbeli elváltozásokat okozhatnak. Minél korábbi a sérülés, és minél közelebb állt a személy hozzánk, aki okozta, annál nagyobb az esélye mentális zavar kialakulásának, ahol indokolt a terápia, mert a személynek tartós distresszt okoz, akadályozva a hétköznapi működést.
Hogyan tudja egy séma torzítani az önértékelésünket vagy a másokhoz fűződő kapcsolatainkat?
Ha úgy tekintünk a sémára, mint egy feldolgozatlan emlékre, akkor olyan, mint egy emlékkapszula. Tartalmazza az érzéseinket abból, azokból az emlékekből, ahol sérültünk. Tartalmaz testi érzeteket, és negatív gondolatokat önmagunkról. Ezek a negatív gondolatok vagy konkrét mondatokból erednek pl. "Ha nem sminkelsz, úgyse kellesz senkinek", vagy abból a rosszul levont következtetésből, amit a kisgyerek, kiskamasz levon magának, például "Nem vagyok szerethető". Ez a belső következtetés nagyon gyakran végbemegy. Amikor feldolgozunk egy emléket, olyan, mintha visszahelyeznénk a felelősséget másba, azt a felelősséget, amit csendben elfogyasztottunk.
Lehet-e, hogy valaki azért ragad benne egy helyzetben, mert a séma mégis ad számára egyfajta „biztonságot”?
Igen, a traumaismétlés biztonságot ad, mert mi kontrolláljuk a helyzetet. Sajnos gyakori példa az, amikor nemi erőszak túlélője azt a megküzdést választja, hogy több férfival lesz szexuális kapcsolata. Ő választja ki a férfiakat, ő kontrollál, újrajátssza a helyzetet, látszólag biztonságosabban.
Amikor az antilopok újrajátsszák a harcot, fiziológiailag levezetik a bennragadt feszültséget. Egy újrajátszástól a szervezetünk sokszor fiziológiai elvezetést és kontrollérzetet remél. Amikor valaki rövid időn belül szakítás után választ valakit, aki éppen úgy néz ki, mint az ex, újrajátssza a színdarabot más szereplőkkel. Sajnos mi emberek is rendelkezünk az állatok agyi struktúráival, ezért is hasonló a mintázat.
Bennünk viszont az a fantasztikus, hogy tudunk másképp dönteni. Bagira mondja A dzsungel könyvében, hogy az ember borzasztó, de csodálatos dolgokra is képes. Ez az agykéreg fantasztikuma. A kérdés csak az: akarunk másképp dönteni?
Milyen első lépések segíthetnek, ha valaki változtatni szeretne a saját berögzült sémáin?
Az első lépés az lehetne, hogy felismerjük, a szüleink nem tökéletesek, és mi sem vagyunk azok. De nem így szokott lenni. Általában valami szenvedésnyomás miatt megyünk terápiába, például gyakori a szakítás, válás, társkeresés témája. "Nagyjából jó gyerekkorom volt, én is rendben vagyok, de nem sikerülnek a kapcsolataim". A terapeuta vakarja a fejét, de ez egy sokrétegű valami, türelmesnek kell lenni. A sérüléseink kötődéseinkben mutatkoznak meg leginkább – Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat, mondja József Attila. A terápia is ilyen mosdatás, egy olyan leképeződése az emberi kapcsolatnak, ahol sok mindent megérthetünk magunkról. Mindenképpen ajánlom a pszichológushoz fordulást, hogy helyére tehessük emlékeinket, és ne takarja ki feldolgozatlanságuk árnya a jelen fényének gazdagságát.
