Náray Tamás könyve olyan, mint amikor egy csendes délutánon valaki melléd ül, a kezében egy csésze teával, és mindenféle színpadias megjegyzés nélkül elkezd beszélni arról, amit lát, érez, gondol. A Szerintem rövid, finoman szerkesztett esszék gyűjteménye: az élet hétköznapi dilemmáiról, az emberi kapcsolatok törékenységéről, az önazonosság kereséséről, a veszteségekről, a méltóságról, a döntések súlyáról. Arról szól, hogyan lehet tisztábban látni a saját életünkben, és hogyan lehet közben megőrizni valami eleganciát, józanságot, belső tartást. A Szerintem nem akar többnek látszani: épp attól lesz erős, hogy nem bújik ideológiák mögé, nem tart erkölcsi prédikációt, nem próbálja megmondani, hogyan “kellene” élni. Ritka eleganciával beszél arról, amit ő maga értett meg az életből. Az is benne van, hogy a gondolkodás, a reflexió, a finom kulturális érzékenység önmagában is érték, és ez minden olvasó számára otthonos tér: a rend, a mérték, a tiszta állítások helye. Náray világlátása sosem harsány, sosem ideológiai indulatokkal telített. Inkább olyan, mint egy tiszta ablaküveg, mert általa egyszerre lesz láthatóvá az, ami addig csak homályosan derengett bennünk.
Aztán ott van Krasznahorkai László, akinek Sátántangója egészen más irányból közelít ugyanahhoz az emberi kérdéshez. A regény egy elhagyatott, esőmosta alföldi tanyavilágban játszódik, ahol egy széteső közösség próbál túlélni kilátástalanság, hazugság és manipuláció között. A történet szereplői egyszerre sodródnak és próbálnak kapaszkodni, miközben a remény, az önáltatás és a pusztulás lassú ritmusa határozza meg az életüket. A Sátántangó arról szól, hogyan reagál az ember, amikor a környezete széthullik, és hogyan veszhet el vagy maradhat meg valami a lélekből a világ romjai között.
A bensőséges csend helyét nála a monumentális mondatszövedék veszi át; a finoman adagolt gondolati eleganciát egy kíméletlenül következetes világteremtés váltja fel, amelyben a létezés nyers állapota kerül előtérbe, azokban a pillanatokban, amikor a gesztusok és a szerepek lehullanak. Sokakban él a vágy, hogy ezt a közeget ideológiai jelzőkkel írják le, mégis tévútra vezet az ilyen megközelítés: Krasznahorkai mondatai a modern magyar próza legmélyebb, legsúlyosabb reflexiói az emberi természet működéséről, és a világ értelmezése itt nem politikai kereteken belül történik. A Sátántangó nem visel aktivista hangot, inkább olyan irodalmi tapasztalattá válik, amely a világ és az ember kapcsolatát megrendítő pontossággal teszi láthatóvá.
A két könyv hangulatban, és nézőpontban is távol áll egymástól. Náray belülről indul: a saját élet rétegein át vizsgálja azt, hogyan lehet jelen maradni önmagunk számára. A Sátántangó kívülről közelít: azt kutatja, milyen erők, ritmusok és lassú eróziók formálják az embert a környezetén keresztül. Az egyik a gondolkodás tereit nyitja meg; a másik azt mutatja meg, mi történik velünk ott, ahol ezek a terek összeszűkülnek.
Ezért működnek jól együtt. Mert két oldalról közelítik meg ugyanazt: mit jelent embernek lenni akkor, amikor van tér gondolkodni, és akkor, amikor már alig maradt. Náray arra emlékeztet, hogy még van választásunk. Krasznahorkai arra, hogy néha nincs. A kettő közötti feszültség az, ami igazán izgalmassá teszi őket egymás mellett: egyik könyv sem adja meg a teljes képet, de együtt már valami egészen pontosat mondanak arról, hogyan élünk, és mi történik velünk, amikor a világ — vagy épp mi magunk — kibillenünk az egyensúlyból.
