Ugrás a kezdőoldalra Ugrás a tartalomhoz Ugrás a menüre

Mindig nagyon személyesnek kell lennie a filmnek, amit készítek

2023. április 10. 20:00
Vannak, akik már egész kicsiként tudják, felnőttként mivel szeretnének foglalkozni, másoknál egy isteni szikra lobbantja be a szenvedély lángját, megint mások sokáig keresgélnek. A herendi Nagy Kálmán esete a második: lelkes és tehetséges amatőr kisfilmesként kezdte, majd Az utca másik vége című diplomafilmjével tavaly elnyerte a berlini FIRST STEPS AWARD Legjobb kisjátékfilm díját, mely kifejezetten a következő filmes generációra fókuszál német nyelvterületen, most pedig első nagyjátékfilmjére készül. De hogyan jutott el a blockbusterektől a társadalmilag érzékeny európai filmekig? Többek között erről is mesélt nekünk.

Emlékszel a pillanatra, amikor először magával ragadott a filmezés gondolata?

Még kisgyerekként láttam a Star Wars – A birodalom visszavágot. Ez volt az első élmény, ami aztán tizenhárom évesen arra ösztönzött, hogy a mozgóképpel foglalkozzam. Minden nagyon hétköznapian kezdődött: az öcsémmel, illetve a családommal közösen próbáltam hasonló, lényegében videó jellegű alkotásokat csinálni, majd idővel történeteket is írtam hozzájuk. Az első kisfilmek az udvaron, majd az utcán, később Herenden forogtak, és kezdetben a barátok és ismerősök szerepeltek bennük, majd egyre többeket sikerült bevonni.

Rajtuk kívül mennyire találtál Herenden, illetve a környéken olyan filmes közegre, amely támogatást nyújtott volna?

Kezdetben valóban csak a szűk családi kör, az ismerősök segítettek. Ez számukra is új volt: Herenden nem nagyon akadtak akkoriban ilyen kulturális tevékenységek, így a forgatás egy idő után helyi érdekességgé vált, és a paptól kezdve a polgárőrségig mindenkit bevontunk. Ahogy ez egyre komolyodott, egy Bándon élő művész pár, Molnár László fotós és operatőr, illetve Lipták Jeanne irodalmár, színész vált a mentorommá. Figyelemmel követték a pályámat, László lett a filmjeim operatőre, Jeanne játszott a filmjeimben és dramaturgiai tanácsokkal látott el. Ők voltak azok, akik megmutatták, hogy van egy másik szegmense is a filmművészetnek: az európai filmek. Ez egy nagyon nagy fordulópont volt, hiszen korábban egyéb kulturális hatások híján csak a hollywoodi blockbustereket ismertem, azok jelentették az inspirációt.

Innentől kezdve kristálytiszta volt előtted az út? Egyáltalán, az első kísérletezések idején már biztos voltál benne, hogy filmrendező leszel, vagy megmaradhatott volna ez kamaszkori útkeresésnek is?

Igazából nem volt egy konkrét döntés részemről. Inkább csak intuíció volt: tizenhárom évesen elkapott valami, és onnantól kezdve nem volt kérdés, hogy filmrendező leszek-e. Magától értetődő volt, hogy ezt szeretem és ezt fogom csinálni.

Az első diákfilmes próbálkozások idején azt nyilatkoztad, „16 évesen az embert még nem veszik komolyan. Ha elkezdenék arról prédikálni, hogy mit gondolok a világról és embertársaimról, elengednék a fülük mellett. A film segítségével viszont bármit, bárkinek megmutathatok.” Ezek szerint a film önkifejezési forma számodra, amin keresztül beszélhetsz a világról, a téged érdeklő társadalmi kérdésekről?

Alapvetően igen. De akkoriban, 16-17 évesen még nagyon intuitívan működött az is, ahogy elkezdtem társadalmilag fontos tematikájú filmeket készíteni. Aztán ahogy egyre tudatosabban lépkedtem a filmrendezői szakma felé, elkezdtem gondolkodni azon, mik azok a témák, amelyek foglalkoztatnak és amelyekről mondani is szeretnék valamit.

Az utca másik vége forgatásán ( Fotó: Samir Ljuma)Az utca másik vége forgatásán ( Fotó: Samir Ljuma)

A legutóbbi alkotásaid alapján, mint Az utca másik vége, az Elias vagy az Olyan dolgok, ezek gyakran nagyon érzékeny témák: bullying, halva születés, gyerekek elleni szexuális visszaélés…

Nem szeretem tematikailag szűkíteni azt a tartományt, amiről filmet készítek, mert az mindig az, ami aktuálisan a legjobban érdekel, amibe úgy érzem, szeretném mélyebben beleásni magam. Nagyon intuitív módon működik ez is: nem tervezem meg előre, miről készítsek filmet, egyszerűen van egy kezdő ötlet vagy szituáció, ami nem ereszt. Így volt ez Az utca másik vége esetében is. Az a szituáció, hogy egy apuka felkeres egy másik családot, hogy szembesítse őket, a gyerekük bántalmazza az övét, kb. tíz éve elkísér. Engem mindig nagyon foglalkoztatott, mi történik egy ilyen emberi helyzetben, ahol nincsenek bevált konfliktuskezelési modellek, ahol nem tudjuk, mi lesz a következő lépés. Alapvetően a gyerekekkel való bánásmód érdekel egyéni és társadalmi szinten.

Elkísér a szituáció… Tehát az alkotások a saját és a környezetedben történt tapasztalatok továbbgondolásai?

Filmenként változik ez is. Ennél a műnél nekem is van tapasztalatom iskolai zaklatási ügyben, de mindahhoz, ami a kisfilmben történik, nincs közöm. Én megfigyelek: ezt akkor se lehet kikapcsolni, ha épp nem dolgozom. Mindenesetre azt vallom, mindig nagyon személyesnek kell lennie annak, amit készítek, mert akkor lesz a leghitelesebb a mondanivaló.

2021-ben diplomáztál a Bécsi Filmakadémián az Arany Pálma és Oscar-díjas osztrák filmrendező, Michael Haneke filmrendező szakos osztályában. Miért döntöttél úgy, hogy inkább ott végzed el az egyetemet?

Világéletemben Budapestre vágytam; arról, hogy milyen külföldön élni, semmilyen tapasztalatom nem volt, nem is sokat jártam az országhatáron túl. Aztán középiskolában tartottak nekünk egy nagyon informatív előadást a dániai továbbtanulásról. A mai napig nem tudom megmondani miért, mert nincs reális oka, de ott valami megmozdult bennem, és elhatároztam, hogy egyszer szeretnék külföldön élni. Mivel németül már akkor is jobban tudtam, mint angolul, hazamentem és közöltem a szüleimmel, hogy szeretnék kiköltözni Bécsbe és ott tanulni. Az első évek nem voltak egyszerűek, de szép lassan sikerült megtalálnom a helyem.

A Bécsi Filmakadémia mit adott neked?

Az, hogy Michael Haneke rendező szakos osztályába járhattam, hogy színészvezetői gyakorlatokon vele dolgozhattam, visszajelzést kaphattam tőle a munkáimra, forgatókönyvekre, emberileg és a filmes fejlődésem szempontjából is óriási ajándék volt. Tulajdonképpen az ő személye döntötte el, hogy jelentkezem az egyetemre: az nem volt kérdés, hogy filmrendező leszek, de kezdetben, amikor már kint éltem, még nem tudtam, hogy ő is ott tanít. Amikor ez világossá vált számomra, úgy éreztem, óriási lehetőség lenne bejutni az egyetemre. Ez nem sikerült elsőre. Egy nagyon komoly, négy fordulós, a hazainál gyakorlatorientáltabb felvételi rendszer van Bécsben. Már a legelején négy kisfilmet kell leadni, ez a feltétele, hogy továbbjuss a második körbe, ahol egy szóbeli beszélgetésen kell részt venni a filmrendező szakos professzorokkal, a harmadik fordulóban szintén egy kisjátékfilmet kell készíteni nagyon rövid idő alatt, a negyedik fordulóban pedig egy nagy beszélgetés zajlik. Nagyon megszűrik, kit vesznek fel: évente csak három embert. Nekem ez rettentő szimpatikus volt, hogy kezdettől fogva azt akarják látni, ki vagy és mit tudsz. Háromszor próbálkoztam, minden évben továbbjutottam, de végig csak harmadjára sikerült. Tulajdonképpen hálás is vagyok ezért: az első próbálkozás idején még jóval tapasztalatlanabb voltam. Az a három év, mire 2016-ban felvettek, egy nagy belső út volt, emberileg és szakmailag is nagyon tanulságos: közben 13 kisfilmet leforgattam, ami abban is segített, hogy mire bejutottam, nagyjából megtaláltam a saját hangom, kevésbé kellett formálni.

Szinte a kezdetektől fogva nyertél el díjakat az alkotásaiddal. Ez mennyire helyezett rád nyomást, hogy jól teljesíts?

Egy díj mindig nagy öröm, de amikor ott ülsz az íróasztal felett és próbálod megoldani azokat a szakmai problémákat, amiket az anyag tár eléd, akkor annak az aktuális feladatnak a megoldása mozgat, nem a díj. Ahhoz úgy érzem, még elég korai stádiumban vagyok, hogy a díjak nyomást helyezzenek rám. Persze ezek nagyon jó, kézzelfogható visszacsatolásai a munkámnak. Aminek kifejezetten örültem, hogy a Max Ophüls Filmfesztiválon – ami a Berlinale után a legrangosabb filmfesztivál Németországban – megnyertük a legjobb kisjátékfilmnek járó díjat, illetve a közönségdíjat is Az utca másik végével. Ez azért nagyon jó érzés, mert én formanyelvileg és tematikailag is nehezebben emészthető alkotásokat készítek, de még így is nagyobb közönség számára is abszolút élvezhető volt a film: négyszer vetítették le a fesztiválon tartott közönségtalálkozón, és mindig telt házzal mentek a vetítések. Díjak ide vagy oda, ennél jobb érzés nincs. Mert végső soron ezért csináljuk: az igazi találkozás a moziteremben történik meg.

Részlet Az utca másik vége című filmből (Fotó: Manuel Prett)Részlet Az utca másik vége című filmből (Fotó: Manuel Prett)

Jól sejtem: Az utca másik vége nemcsak a legkomolyabban díjazott, de legkedvesebb alkotásod is?

Igen. Nagyon naturalista és realisztikus filmet készítek, törekszem arra, hogy a színészi játék is realisztikus és hiteles legyen, és bár én vagyok az alkotó, ennél a filmnél többször tapasztaltam a forgatás alatt és után is, hogy van benne jó néhány olyan momentum, ami olyan szinten igazságszerű, hogy egy pillanatra elfelejtem, kreált dologról van szó. Szeretem megnézni ezt a filmet, nagyon sokszor láttam, pedig általában nem szoktam visszanézni ennyiszer az alkotásaimat. De itt érzem, nemcsak alkotó vagyok, hanem befogadóvá is válok: noha tudom, mikor mi következik, mégis magával ragad.

Amikor tavaly nyáron Herenden vetítettétek egy közönségtalálkozón, úgy fogalmaztál, búcsú is ez a mű. Jól gondolom, hogy ezzel nemcsak arra utaltál, hogy búcsúzol az egyetemi időszaktól, de egyben akár új formák felé is indulnál?

Így van. Már dolgozom az első nagyjátékfilmem forgatókönyvén. A treatment első változata kész, erre kaptam egy forgatókönyv fejlesztési támogatást Ausztriában, így most a forgatókönyvet írom, illetve sikerült egy osztrák gyártót is találni a filmhez.

Forog a film (Fotó: Molnár László)Forog a film (Fotó: Molnár László)

Ezúttal is magyar színészekkel dolgozol majd? Fontos, hogy az anyanyelveden szólaljanak meg az alkotásaid?

Az akadémián forgattam néhány német nyelvű filmet, azonban húsz évig Magyarországon éltem, vidéken nőttem fel, legautentikusabban ezt a miliőt ismerem. Az utca másik vége is játszódhatott volna bárhol, hiszen a történet univerzális, de nekem ez a leghitelesebb környezet. Ott egyébként a forgatási helyszín fő oka az volt, hogy nagyon régóta szerettem volna együtt dolgozni Nagy Zsolttal. Gyakorlatilag rá írtam a forgatókönyvet anélkül, hogy tudtam volna, érdekli-e. Végül nagyon tetszett neki az anyag és mindenképpen szeretett volna részt venni benne. Tehát a nagyjátékfilmet is itthon fogjuk forgatni, magyar nyelven, magyar színészekkel. Bár a későbbiekben inkább úgy látom magam, mint európai filmrendezőt, azaz nem feltétlenül csak magyar nyelven szeretnék forgatni, az első debütáló nagyjátékfilmnél az tűnik kézenfekvőnek, amit az ember a legjobban ismer.

És a blockbusterek vonzanak még?

Valamilyen szinten rejtett vágyam blockbustert forgatni, de azt hiszem, nem az az én utam. Azt azoknak kell csinálni, akik mesterien beszélik azt a formanyelvet. Én már egy másikat beszélek.

Bertalan Melinda
Domján Attila
további cikkek
A reggeli mozgás előnyei A reggeli mozgás előnyei A legtöbb ember 8-tól 5-ig tartó időszakban dolgozik, vannak, akik reggel, munka előtt, és vannak akik délután, vagy este szeretnek edzeni. A fitneszedzők is egyetértenek abban, hogy a legjobb alkalom az edzésre az, ami folyamatosan illeszkedik az időbeosztásunkhoz. 2024. május 31. 15:39 Jógázás a szabadban Jógázás a szabadban Amikor eljön a tavasz, majd a nyár, reggelente madárcsicsergésre ébredünk, egyre többször érezni a nap melengető sugarait, egyre jobban vágyunk a szabadban tölteni az időnket, kint mozogni, sportolni. 2024. május 31. 15:36 Megreformált hagyomány Megreformált hagyomány Régi tradíciókat, családi örökségeket visznek tovább frissen és újszerűen: véletlenszerűen alakult így, mégis közös nevezője ez a Life & Style magazin több interjúalanyának is, melynek nyári száma már online és nyomtatott formában is elérhető. 2024. május 30. 23:00 Nem kell mindig két lábbal a földön állni – szállások a lombok között Nem kell mindig két lábbal a földön állni – szállások a lombok között Az elmúlt évtizedben egyre többen találtak vissza a természethez: nőtt az erdőlátogatók száma, az Országos Kéktúrát soha nem teljesítették annyian, mint manapság, és ezzel együtt a természetközeli szállások iránti kereslet is megjelent. Népszerűvé váltak a korábban puritánságuk miatt talán lesajnált erdei kulcsos házak, és megjelent egy új szegmens: a lombkorona-szállások is. 2024. május 31. 9:19

A következő oldal tartalma a kiskorúakra káros lehet.

Ha korlátozná a korhatáros tartalmak elérését gépén, használjon szűrőprogramot!

Az oldal tartalma az Mttv. által rögzített besorolás szerint V. vagy VI. kategóriába tartozik.