A csapat gerincét veszprémi kötődésű (itt nevelkedő vagy egy ideig itt kézilabdázó) játékosok alkották: Fazekas Gergő, Ilics Zoran, Ludmán Marcell, Lukács Péter, Mikler Krisztián, Palasics Kristóf, Pergel Andrej. A kispadról három olyan kiváló szakember irányította a válogatottat, akik ugyancsak jelentősen kötődnek a királynék városához: Sótonyi László szövetségi edző, valamint két segítője, Tombor Csaba és Szathmári János.
Annak ellenére, hogy utánpótlás korosztályról van szó, ezek a srácok már nem gyerekek. Természetesen van még hová fejlődniük, és kell is, hiszen ők az elkövetkező időszak magyar kézilabdázói, rájuk kell építeni a sportág hazai jövőjét. Az elért eredmény és a mutatott teljesítmény azt mutatja, hogy lehet is. A cél az lenne, hogy felnőtté érvé egyszer az igazi világbajnokságon is döntőt játsszanak. Ez nem lesz egyszerű, mert köztudott, hogy szakmailag a legnehezebb feladat átkísérni a fiatalokat az utánpótlás korcsoportból a felnőttbe. Erre számos példát találunk a magyar női kézilabdában, hiszen a lányok az utánpótlás korosztályokban mindent megnyertek, de ez nem hozta magával azt, hogy ezt nővé érve is megtegyék.
Felmerül a kérdés: mi kell ahhoz, hogy ezek a játékosok a felnőtt mezőnyben is olyan eredményesek legyenek, mint az utánpótlás korcsoportokban? Nos, sok minden. Elsősorban az, hogy folytatódjon a képzésük, mert ezek a fiúk még nem kész játékosok, annak ellenére sem, hogy már az első osztályú bajnokságban szerepelnek. Ehhez kapcsolódik a második feltétel: a megfelelő versenyeztetés. Ugyanis a kispadon ücsörögve nem lehet fejlődni. Tehát olyan csapathoz kell tartozni, amelyiknél rendszeres és folyamatos játéklehetőséget kapnak akkor is, ha időnként hibáznak, mert tudomásul kell venni, hogy még sokat fognak hibázni addig, amíg klasszisokká érnek. Elnézőnek semmiképpen sem kell lenni velük, de türelmesnek mindenképpen.