Ahogy jöttem a kávézó felé azon gondolkodtam, vajon mi az első néhány szó, ami Nyáry Krisztián neve hallatán az emberek eszébe jut? Van sejtése?
Biztos mindenkinek más, de gondolom, az irodalom, a könyvkiadás és az irodalomtörténet sokaknak bevillan. Egyébként nincsen elvárásom arra vonatkozóan, hogy mi jusson rólam az emberek eszébe, de ha esetleg az olvasás, mint olyan, akkor annak nagyon örülök.
Nem tudom, mennyire lehet egy általánosító kérdésre nem általánosítva válaszolni, de hogy látja: az emberek szeretnek olvasni?
Sok erre vonatkozó kutatási adatot ismerek, a magyarországi három éve készült, ami nem volt olyan régen. A felnőttek körében mérték, hiszen gyerekként egyébként is olvas az ember, ha másért nem, mert muszáj neki. Az derül ki belőle, hogy a rendszerváltás óta évről évre csökken az olvasók száma, ma a magyarok ötvenhárom százaléka nem olvas.
Arról tudunk valamit, hogy a nők vagy a férfiak olvasnak inkább?
Igen, a nemi megoszlás úgy néz ki, hogy a nők többsége még olvas. Valószínűleg azért, mert a férfiak korábban is nagyobb eséllyel kerestek olyan olvasmányokat, amelyek tényeket, adatokat közöltek. Ez ma már az interneten is megtalálható, nem szükséges lexikonokat bújni a könyvtárban. Viszont érdekes, hogy az ország tíz százaléka, tehát úgy nyolcszázezer ember kimondottan sokat olvas, harminc-ötven könyvet évente. Ez kifejezetten szép szám, és nemzetközi viszonylatban is előre mutató. Gyakorlatilag letesznek egy könyvet, és már veszik is fel a következőt. Nyugodtan mondhatom, a teljes magyar könyvkiadás belőlük él.
Arra van válasza, hogy aki nem olvas, miért nem?
Akiket a könyvkiadás egyáltalán nem tud megszólítani, ők a funkcionális analfabéták: egykor megtanultak olvasni, de már egy használati útmutató is gondot okoz nekik. Ez nem valami magyar sajátosság, világjelenségről beszélünk.
Van egy másik réteg, ők leegyszerűsítve úgy fogalmaznak, hogy azért nem olvasnak, mert sokat olvasnak. Vagyis, a munkájukból adódik, hogy egész nap zúdulnak rájuk a digitális szövegek, ez pedig eltéríti őket az olvasástól, így este inkább sorozatot néznek, nincs erejük kézbe venni egy könyvet.
Már kialakult az úgynevezett pásztázó olvasás, ami azt jelenti, hogy amikor felnyitunk egy internetes portált, csak a vastagon szedett részeket olvassuk el. Eltűnik belőlünk a mélyolvasás képessége, így nem látjuk a dolgokat összefüggéseiben, és nem látunk bele a dolgok eredőjébe. A nyugati civilizációra egyébként is jellemző, hogy történeteken keresztül magyarázza a világot, és így képes strukturálni azt. És ha nem tudunk történeteket értelmezni, csökken az intelligenciánk.
Aki olvas, intelligens?
Inkább jobban ki tudja bontakoztatni a meglévő intelligenciáját. Számos élettani hatása van az olvasásnak. Ebből kiemelek az intelligencia mellé még kettőt, ami nagyon fontos. Empátia: az irodalom valahol annak a képessége is, hogy belebújsz a másik bőrébe. Elképzeled, mit érez a legkisebb királyfi, mi jár a gonosz boszorka fejében. Később ugyanezt csinálod, amikor regényt vagy verset olvasol. A második a kreativitás: képes vagy-e új kérdéseket megfogalmazni, vagy régiekre új választ adni. Jó hír, hogy hamar visszafordítható a folyamat, amely az elbutulás felé vezet: akár napi húsz perc olvasás is elég. Olyan ez, mint a testedzés, nehéz elkezdeni, de egyre jobb lesz.
Miben látja a nem-olvasás jelenség gyökerét?
A digitális cunami mellet az oktatási rendszerrel is baj van. Azokat tántorítja el az olvasástól, akik egyébként sem hoztak otthonról ilyen jellegű ambíciókat. A kronologikus oktatás miatt pont a legnehezebb olvasmányokkal kezdik, persze, hogy elmegy a kedve annak, aki nem érti rögtön Homéroszt. Márpedig ha tíz és tizennyolc éves kora közt az ember nem szereti meg az olvasást, később aligha fogja. Ma volt a magyar érettségi, szerintem ez az jelenti, hogy sokan ma olvasnak utoljára. Nem is csoda: ha megnézzük, mi volt a 30-as években a kötelező olvasmány, láthatjuk, hatvan százalékban azonos azzal, amit ma kell olvasni. Csak akkor egy részük még kortárs volt...
Mintha az irodalom elvesztésével nem csak az irodalmat veszítenénk…
Nem csak az irodalomkedvelőknek érdemes könyvet ragadni: egy informatikai cég vezetője mondta nekem, hogy nem vesz fel olyan programozót, aki nem olvas szépirodalmat. Hiába tűnik úgy, hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz, ez volt a kikötés. Ugyanis olyan programozóra volt szüksége, aki kreatív, és képes új kérdéseket megfogalmazni a szakmájával kapcsolatban.
Előfordult már olyan, hogy egy nehéz élethelyzeten az olvasmányélmény segített át?
Gyakran megesik. A legjelentősebb egy gyász időszak volt. Ez persze nem úgy néz ki, hogy amikor belekerülök egy ilyen helyzetbe, felkapom a könyvet és minden megváltozik. De nézhetünk pozitívabb példán keresztül is:
elég, ha visszagondol mindenki a gyerekkorára, amikor szerelmi örömében, vagy bánatában egyfolytában szerelmes verset olvasott. Receptre persze nem lehet felírni, ez ennél bonyolultabb. Az érzelmi csomagocskák leülepednek az agyunkban, és amikor nagy szükség van rá, az agyunk előhívja.
Lehet társadalmi problémákról, mint az elmagányosodásról többnapos konferenciát tartani, és lehet róla hatkötetes monográfiát is írni, de József Attilánál szebben és tömörebben úgysem lehet elmondani: „A semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog” (Reménytelenül – a szerk.).
Ön úgy lett író, hogy nem is akart az lenni. Legalábbis, ha jól tudom, minden egy Facebook poszttal indult, amikor Radnóti Miklósról és Gyarmati Fanniról kitett egy közös fotót, később már elvárták az olvasók, hogy több és több legyen. Megfelelés nem volt Önben épp emiatt az erős igény miatt?
Először csak a barátaim szórakoztatására kezdtem írni ezeket az apró történeteket, majd hirtelen megugrott a követők száma. Kényszer nem volt bennem, és megterhelő sem volt. Mégis más a helyzetem szerzőként: nem vagyok szépíró, hisz tényalapú dolgokkal foglalkozom, és nem fikciós irodalmat művelek. A tizenkilencedik században mindenki író volt, aki könyvet írt, most inkább a fikciótól teszik függővé. Már gondolkodtam rajta, hogy a jövőben jelentkezzek-e fiktív történettel, például regénnyel, de az a helyzet, hogy könyvkiadóként számos nagyszerű szerző művét látom, és nyugodtan megmondhatom, sokkal jobbak, mint én lennék. Ha mégis belevágnék, valószínű történelmi krimit írnék.
Most éppen min dolgozik?
Az irodalom és a gasztronómia kapcsolatát vizsgálom a mostani könyvemben, tehát az írók és konyhakultúrájuk a fő téma. Mindeközben persze más munkáim is vannak, ami kizökkent, s ez nem jó, noha amikor szerzővé szocializálódtam, akkor a gyerekeim még kicsik voltak, így prímán megy a munka akkor is, ha a fejemen táncolnak. Az írás alapvetően egy magányos tevékenység, így számomra a Covid okozta bezártság sem jelentett kihívást.
Ön szerint a kommunikációs szakemberi múltja hozzásegítette ahhoz, hogy elkerülje a bulvár világa? Nem látni Önt botrányos szalagcímek hőseként…
Azt hiszem, ma már nem olyan érdekesek az írók, mint száz vagy ötven évvel ezelőtt. Amikor Krúdy Gyula meghalt, másnap nyolc oldalas melléklettel jelentkezett a kor legnagyobb bulvárlapja. Ha ma meghal egy Krúdy súlyú író, maximum egy rövid hírt kap. Ez szomorúnak tűnhet, de valójában természetes.
Az irodalom, a művészetek között mindig is furcsa helyet töltött be. Az íróktól nem csupán azt várják el, hogy írjanak, de a világ dolgairól is megkérdezik őket, feltételezve, hogy mindentudók.
Egy karmestert sosem kérdeznek meg a globális felmelegedésről vagy az ukrán háborúról. Persze nem baj, ha az író elmondja a véleményét, de legyen joga azt mondani, hogy ő kizárólag a művein keresztül akar hatni.
Nagy írók levelezéseiből is született könyve. Ön esetleg jobban figyel a privát beszélgetéseire? Mi lesz, ha száz év múlva az Önéből lesz könyv?
Ma már nem abban a formában leveleznek az emberek, mint egykor. Az elmúlt években nem is kaptam hagyományos, kézzel írt levelet. A digitális csatornákon lefolytatott beszélgetések elég rövidek, nem érdemes könyvbe szedni. Egyébként önazonos vagyok, nem kell külön odafigyelnem, mikor mit mondok, miközben úgy hiszem, a digitális levelek amúgy sem nagyon fognak megmaradni.
Játszunk el mégis a gondolattal! Ha egyetlen egy levél maradna fenn Önről, kihez és miről szólna?
A gyerekeimhez szólna, hogy ne felejtsék el levinni a szemetet, és hogy a paprikás krumpli tényleg a hűtőben van, csak eltakarja a tejesdoboz. Ezt rögtön tovább is adhatnák az ő gyerekeiknek, mert van, ami sosem változik.
Szabó Eszter / Fotó: Domján Attila, Unsplash
