Ahogy a nap lassan ereszkedik, az égető forróság fullasztó fülledtségbe hajlik. A borospohár oldalán páragyöngyök gurulnak, a hűs fröccs enyhülést hoz a nagy melegben. Az első koncert már lement, a tömeg lassan sűrűsödik, a sorok a házikóknál egyre nyúlnak, az asztaloknál már alig akad hely, többen idegen társaságok asztalához csapódva találnak maguknak ülőhelyet, hogy aztán vérmérsékletük szerint bekapcsolódjanak újonnan szerzett ismerőseik beszélgetésébe, vagy inkább az asztal egyik végére húzódva megteremtsék a maguk buborékját, megfeledkezve az őket körülfolyó emberáradatról.
Hátrébb folyamatos a mozgás: ki a pincészetek kínálatát mustrálja, homlokráncolva hasonlítja össze a különböző vidékekről érkezett borokat, képzeletben összevetve a táblákra krétával felírt nedűk ízeit, míg végül döntésre jut; ki két-három tapas tállal a kezében egyensúlyozva igyekszik visszajutni a társaihoz. Közben a levegőben kürtőskalács illata terjeng, összefut a nyál a számban, gyorsan le is öblítem egy korty rizlingfröccsel.
A színpadon játszik a zenekar, klasszikus jazz standardok követik egymást, itt egy billentyűs szóló, ott egy dobpörgés, amire aztán a gitár felel. A sötétség lassan szívja ki a színeket az égboltról, a tér fölé kifeszített égősorok egyre büszkébben világítanak, a lampionok kékes derengésbe borítják a fákat. A Tűztorony falán megjelenik a vetítés – minden bizonnyal a Városháza is gyermekrajzba öltözött már, de azt innen nem látni.
Ahogy az éjszaka megszilárdítja uralmát, a zenekarhoz csatlakozik a kabócák kórusa. A téren már egy tűt sem lehetne leejteni. Azok, akik nyugodt beszélgetésre vágynak egy pohár bor mellett, a háttérben csengő dallamokkal, valóságos exodust indítanak kifelé, és a várba vezető út mellett, a kőfalon üldögélve folytatják az eszmecserét. Azt hiszem, hogy a “rozérizling”, ami a VeszprémFest kísérőrendezvényének indult, aztán saját jogán is népszerű fesztivállá vált, mára egyszerűen kinőtte az Óváros teret – legalábbis ami a hétvégéket illeti, biztosan.
Ahogy a tömeg fojtogatóvá válik, hazaindulok – meg sem kísérlem leadni a poharamat: majd holnap délután visszajövök, amikor még nem kell küzdeni azért, hogy a pult közelébe jussak. A késő esti fellépőt ünneplő közönség éljenzését még a Kossuth utca tetején is tisztán hallani.
