Forduljunk meg a lovon: ne azt listázzuk, hogy mit valósítsunk meg hátralévő életünkben, hanem azt, mitől lenne végre ideje megszabadulnunk. Súlytalanítsuk a léghajót, dobáljuk ki a lehúzó terheket, repüljünk szabadon, könnyedén.
A „mezítlábas-lista” összeállításának módszere éppen olyan borotvaéles, mint a bakancslistáé. A kiinduló helyzet megegyezik: ha tudod, hogy pár hónapod van csak hátra az életedből, mivel töltenéd a megmaradó időt? Ez most átfordítva így hangzik: mivel nem? Mire nem pazarolnál sem napokat, sem órákat, perceket? Mert amit ilyenkor könnyedén elengedsz, az bizony nem fontos része az életednek.
Van néhány tippem. Az első, ami repülne a léghajónkból, az a várakozás. A „majd csak történik valami, majd csak lesz valahogy...” üres szlogenje. Hát nem! A vég tudata cselekvésre ösztönöz. Tettekre, intézkedésre. Halogatás? Az a várakozás lánykori neve, nincs helye a szótárunkban.
A megfelelési kényszer lenne a második, amitől megszabadulnánk. Megfelelni másoknak: miért is? Pontosan kiknek? Van persze a szűk környezetünk, az érintettek – na de a többiek? Hogyan van ez? Az elfolyó időben már a kérdést sem értjük.
A birtoklás vágya is gyorsan kukába kerülne. Birtokolni? Ugyan minek? Mit, micsodát? Tiszta fölösleggé válik hirtelen minden, ami nélkülem használhatatlan. Adni, átadni, örökíteni – csak ez számít, hiszen ha másé nem lehet, én pedig ugye nem leszek, akkor kit érdekel?
Elengednénk a haragunkat, mint haszontalan, elpazarolt energiát. Az irigységet úgyszintén, mert épp elég lenne a saját dolgunkat menedzselni, semmint mások után leselkedni. Várakozás, megfelelés, birtoklás, harag, irigység – elpocsékolt idő, eltékozolt lét.
Egyesek szerint, akkor tudjuk, kik vagyunk, ha tudjuk, mit akarunk. Csakhogy az is önismeret, ha tudjuk, mit nem akarunk. Szóval nem kell feltétlenül a bakancs. Lépegessünk bátran mezítláb a parkban, s rögvest feltárul előttünk a lét (elviselhetetlen) könnyűsége.
