Szerettünk itt dolgozni. Persze mindenkinek megvolt a maga gondja. Valaki a fizetést kevesellte, valakinek a három műszakkal volt problémája, más pedig a folyamatosan a levegőben terjengő szénpor miatt aggodalmaskodott. Nekem viszont többször eszembe jutott, hogy milyen összetett és bonyolult folyamatnak vagyunk fontos részei. Ahogy elkezdik a bányákban kitermelik a szént, majd sok-sok munkafolyamat és bonyolult technológia után a legvégén ennek köszönhetően lesz világos az otthonokban, ha az emberek felkapcsolják a lámpát. Ez felemelő érzés volt.
Ezek a gondolatok a most 81 éves Zsédely Gyulától származnak, aki fiatal korában, 1958-tól kezdve tíz éven át dolgozott villanyszerelőként az inotai hőerőműben. Ekkor már hét éve működött a magyarországi szocializmus egyik legkomolyabb ipari létesítménye, az első ötéves terv eredménye, aminek máig íródó, több, mint hét évtizedes történetében megjelennek világszabadalmak, emberi tragédiák, de kap benne külön fejezetet a kultúra, Hollywood és újabban egy zenei fesztivál is.
Persze utóbbi kettőre aligha gondolt volna az a gyármunkás, aki három műszakban kezelte a szénsilót az erőműben, vagy ügyelt a kazánok teljesítményére, de még magának, Rákosi elvtársnak legrosszabb rémálmában sem juthatott eszébe, hogy egyszer az inotai erőmű lesz majd nyugati filmek forgatásának helyszíne.
De mindez már a XXI. század története. A kezdetekhez vissza kell menni fél évszázadot, egészen 1949-ig, amikor először merült fel, hogy az országnak szüksége lenne egy új szénerőműre a villamosáram megtermeléséhez. A helyszín kiválasztásánál végül a Várpalota melletti területnél maradtak. A döntésben annak is szerepe volt, hogy már akkor körvonalazódott egy másik ipari létesítmény építésének terve, az erőmű tőszomszédságában lévő alumínium kohóé, aminek hatékony termelésében sokat számított, hogy közvetlenül mellette volt az a komplexum, ahonnan az áramot kapta.
De az inotai hőerőmű nem csak a kohót látta el árammal. A távvezetékeken keresztül szinte az egész Dunántúlra szállították innen az elektromosságot. Ebből is látszik, hogy a maga korában mekkora jelentősége volt a beruházásnak, amiben még csehszlovák mérnökök is részt vettek. Konkrétan az ő terveik alapján készült el az erőmű és ők is szerelték be az első gépeket és kazánokat, miután a szomszédos szocialista országban már működött ilyen gyár.
1950-ben aztán el is kezdődött az építkezés, ami egy évig tartott csupán és már 1951. november 7-én beindították próbaüzem keretében a termelést. A szocializmusban használt hivatalos nevét is innen kapta: November 7. Hőerőmű. Végül ugyanazon évben a Mikulás Télapó hozta meg azt az ajándékot, hogy az országos hálózatba is termeljen, december 6-án ugyanis rákapcsolták erre a rendszerre.
A sikeres beüzemelését követően még több fejlesztést is véghez vittek, ami csak 1954-ben ért véget, akkor hét gőzkazánnal és hat turbógenerátorral névlegesen 120 MW-ra volt képes az erőmű.
Ahogy lenni szokott ilyenkor, egy ekkora ipari beruházásnak nem csak a magyar gazdaságra volt hatása, hanem a térség társadalmára is. A kezdeti években, amikor Gyula is az erőmű alkalmazottja volt ezernél is többen dolgoztak ott. A munkásoknak pedig szüksége volt arra, hogy legyen hol lakniuk, a gyerekeik tudjanak hova iskolába járni, legyen lehetőség bevásárolni, szórakozni, kulturálódni, amikor nem három műszakban az erőműben dolgoznak.
Így jött létre az inotai lakótelep, ami az erőművel és a kohóval egy gzdasági-társadalmi háromszöget alkotott Várpalota mellett. A lakótelepen számos négyemeletes társasházat felhúztak, de épült iskola is, bolt, kocsma, valamint egy strand is. Sőt, az erőmű területén belül egy kultúrházat is megépítettek, ahol színházi előadások mellett filmvetítések is voltak.
A lakótelep ma már kevésbé tündököl korábbi fényében, de szellemvárosról aligha beszélhetünk. Ugyan a bolt és a strand már bezárt, de az iskola 8 osztályával a mai napig működik, ahogy a kultúrházban is rendszeresen tartanak előadásokat, többek közt a veszprémi Pannon Várszínház is időről időre fellép itt.
Volt idő, amikor kifejezetten előnyös volt itt élni, vagy bárhol, ha az embernek köze volt az erőműhöz. Ez ugyanis számos előnnyel járt. Ezt már Gyula idézte fel ismét, aki akkoriban költözött friss házasként Várpalotára a Tési-dombra, de mivel az erőmű alkalmazottja volt, így neki is járt a kedvezmény, mint minden dolgozónak, amikor a villanyszámlája összegét kiszámolták.
Az erőmű tehát, ahogy írtuk ezernél is több családnak adott megélhetést a fénykorában, aztán idővel ez a szám csökkent valamelyest, ahogy a kor technológiájával haladva egyre több munkafolyamatot automatizáltak benne. Az inotai erőmű munkájában viszont nem csak azok vettek részt, akik közvetlenül ott dolgoztak. Mivel egy szénerőműről beszélünk, a megye bányáiban termelték ki azt a nyersanyagot, amit aztán itt égettek el, hogy gőzzel meghajtsák a turbinákat, ami áramot termel.
A környékről a Várpalota melletti S1 és S2-es bányákból csilléken érkezett a szén az erőműhöz, de egy közvetlen vasútvonal is működött a palotai állomás és az erőmű között, amelyen a bakonyi bányákból hozták a szenet. Olyan is volt, hogy 40 vagon gördült be az erőmű területére megrakodva. Itt aztán két törőben aprították a szenet, ezek a ma is látható szalagon juttatták az erőmű hatemelet magas főépületébe a kazánokhoz a nyersanyagot.
Ez a munka és amúgy az erőműben végzett tevékenység nem mindig járt veszély nélkül. Gyula fel tud idézni több esetet is, amikor tragédiával végződött egy-egy hibás mozdulat. A törőben egy fiatal kollégát egy drót rántott be az aprítóba, de a trafóknál is történt baleset, amikor valaki eltévesztette, hogy melyik egység van áram alatt és 35 000 voltos ütés érte a szerencsétlent.
Pedig az erőműben a kor szabályai szerint megkövetelték a szakszerű képzettséget. Az egyszerű villanyszerelők is több éves tanfolyam után kapták meg az elektrikus végzettséget, amit amúgy Gyula is megszerzett az évek alatt, de ez is csak az itt végzett munka egyik szelete volt.
Az inotai erőműben valójában egy rendkívül komplex munkafolyamat zajlott. A kazánok óránként 86 tonna 500 fokos gőzt nyomtak a turbinákba, ezekből 20 000 kW/óra energia jutott a hálózatba. Ezzel akkor Budapest közvilágítását és villamosforgalmát el tudták volna látni.
A leglátványosabb része mégsem ez volt az erőműnek, hanem az a három hűtőtorony, ami ma is messziről látszik, ha az ember a 8-as úton közelít Várpalota felé. A tervek Heller László és Forgó László nevét dicsérik, papíron légkoncenzációs berendezésként szerepeltek, amire világszabadalmat is szereztek, elsőként pedig Dunaújvárosban alkalmazták őket, utána pedig Inotán is.
Lényegük, hogy a gőzturbinákból kilépő gőzt tiszta vízzel keverték a tornyok csőrendszereiben és speciális fúvókáiban, így azt ismét cseppfolyóssá alakították, amit így újra a kazánokba tudtak vezetni. Amit nem sikerült hasznosítani, az gőz formájában felszállt a tornyokon keresztül a levegőbe. Érdekesség, hogy korabeli statisztikák szerint az erőmű mellett haladó 8-as úton közvetlenül a tornyok mellett mindig több volt a baleset az átlagosnál. Igaz, hogy nem bizonyítható egyik teória sem, de elképzelhető, hogy az útra lecsapódó víz tette síkossá az aszfaltot, de olyan elmélet is van, hogy csupán elbámészkodtak a sofőrök az ipari monument láttán és ez okozta a karambolokat. Mindenesetre az itteni víz tisztaságára jó bizonyíték az is, hogy volt rá példa, hogy a munkások a hűtőtornyok alatt összegyűlt víz medencéjében mártóztak meg.
Az erőmű következő nagyobb innovációját a 70-es években hajtották végre, akkor beszereltek egy gázturbinás rendszert is, amivel 164 MW-ra nőtt a teljesítménye.
Hiába az újítás és a kazánok renoválása, a 80-as évekre a szigorodó szabályok miatt egyre nagyobb problémaforrás volt az a temérdek káros anyag, amit Inotán a levegőbe engedtek az erőműből. Csupán egy nap alatt 120 tonna kén-dioxid került a levegőbe, ezen pedig az sem segített sokat, hogy 1990-re pernyeleválasztó berendezésekkel szerelték fel.
A jelentősebb ipari innováció aztán a rendszerváltás után is elmaradt, pedig voltak rá tervek, de végül 1998-ban az állam privatizálta az üzemeltető Bakonyi Erőmű Vállalatot. Nem sokkal később a Magyar Villamos Művek jelezte a cég felé, hogy a jövőben már nem hosszabbítják meg a szerződésüket, ezzel megpecsételték az erőmű sorsát, aminek termelése akkorra a tizedére zsugorodott a csúcsidőkhöz képest.
Végül hosszas előkészítés után 2001. december 30-án végleg leállították Inotán a termelést. Ezzel akkor 200 ember munkahelye szűnt meg, a kieső villamosáramot pedig külföldről vásárolta meg az ország. A leállást követő hónapokban a berendezések jelentős részét kiszerelték belőle, tíz évvel később pedig biztonsági okokból felrobbantották a megmaradt egy, 105 méter magas kéményét is.
Az erőmű területe elnépteledett, de valójában azóta is mindig van mozgás rajta. Az urbexes körökben – akikről ebben a cikkünkben írtunk bővebben – nagyon népszerű célpont, de például a közeli legelőkről birkákat is terelnek ide a kazán hangárjának védelmébe.
A filmgyártás is felfedezte magának a megkopott gyárépületet. Többek közt olyan hollywoodi sikerfilmek jeleneteit forgatták itt, mint a Jennifer Lawrence nevével fémjelzett Vörös veréb, vagy a Lajkó – Cigány az űrben. Itt forgott a Szárnyas fejvadász 2049 is Ryan Goslinggal, de Mel Gibson is járt Inotán a John Wick sorozat legújabb, The Continental forgatása miatt. Sőt, még a Z világháborúból is vettek fel itt részeket, ez az a film, ahol a Földet egy vírus miatt ellepik a zombik és Brad Pitt küzd azért, hogy megtalálja a gyógymódot a világ megmentésére.
Inota történetének legújabb fejezete pedig augusztus 31-én kezdődik. Ekkor rajtol el ugyanis az Európa Kulturális Főváros program keretében az INOTA Fesztivál. Egy olyan többnapos kulturális esemény, ahol az elektronikus zenéé lesz a főszerep, a koncertek helyszínéül pedig az erőmű, valamint a szomszédos kultúrház termei szolgálnak. A szervezők a koncertek mellett zenei workshopokkal is készülnek majd, valamint kihasználva a komplexum nem hétköznapi adottságait, látványos fényjátékkal is készülnek.
