Feltűnt, hogy amikor egyeztettük az interjút, nem tisztáztuk, miről szeretném kérdezni, Ön pedig nem kérdezett rá. Eszerint egy coach-ot bármiről lehet faggatni?
Egy valamit azért tisztáztam, hogy nem politikai jellegű a lap. Szerintem attól jó egy riport, hogy nem előre megírt kérdésekből áll. Jobban szeretem, ha a beszélgetés spontán alakul, hiszen akkor bontakozik ki igazán az, aminek itt van a helye és az ideje.
Egyébként jellemző, hogy a barátai egy hétköznapi beszélgetésen, mint szakembert kérdezik?
A szakmaiságom és a magánéletem egy ideje mélyen összekapcsolódott. Számomra a szakmai kérdések emberi kérdések is. Nyilván, ha szervezetfejlesztőként dolgozom, akkor erősebbek a szakmai keretek, de az értékrend ott is ugyanaz. Nem sok barátom van.
Miért van kevés barátja?
Szerintem, ha valaki önazonos életet él, akkor nem képes sokfelé szétszórni a figyelmét. Tehát a kapcsolataim száma ilyen értelemben kevés, viszont rendkívül mély. Nálam az is szempont, hogy azonos értékrendet képviseljünk. A konzekvens élet talán ma már nem divatos, az emberek sokkal inkább követnek felvillanó képeket, érdekeket, pillanatnyi trendeket. Így persze borzasztóan nehezen tud kibontakozni egy stabil értékrend.
Önnek mikor alakult ki igazán?
Folyamatosan alakul, de stabil. A döntéseimen keresztül ráépülnek újabb és újabb dolgok. A fordulópontot az jelentette, amikor egyszer nagyot ugrottam, és tudtam, nincs hová lépnem. Akkor is az értékrendem alapján hoztam meg a döntést, de nem volt biztosítókötél. Kiléptem a semmibe. Innentől számítom magamat felnőtt embernek. Kezdetben persze szorongással járt, később pedig elköteleződéssel az értékrendem felé.
Kifejti, mi történt pontosan?
Szerintem ennyi elég, hogy ugrottam. A lényeg, hogy számomra az értékrend a gondolkodásban, az életszemléletben valamint a hétköznapi, gyakorlati kérdésekhez való hozzáállásban bontakozik ki. Nekem nem fér bele, hogy megbeszélek valakivel egy időpontot, megállapodunk valamiben, majd nem jön el, egyoldalúan módosít és nem kér elnézést. Sok hasonló, aprónak tűnő gyakorlati kérdés van, ami alapján kialakulhatnak ezek a különbségek.
A környezetében, az emberek fejében vannak a személye körül kialakult, akár visszatérő prekoncepciók?
Talán ma már kevesebb, egykor több volt. Mindig a saját utamat próbáltam járni, ez sokak számára nehezen elfogadható. Ha a tanácsadást nézem, vagy a coaching-ot, elmondhatom, a saját identitásomat kerestem, és nem a kikövezett, módszertanilag igazolható utat kerestem.
Másoknak is ezt javasolja?
Nem javaslok senkinek semmit, mindenki úgy él, ahogy szeretne. Ha megkeresnek és megkérdezik a véleményem, akkor elmondom, ha kell konkrétan is, ha szükséges irányt is mutatok, de egyébként nem foglalkozom ezzel a kérdéssel. Nem állok fel minden színpadra, ahová meghívnak, nem skandálom az álláspontomat úton, útszélen. Jobban hiszek a befelé figyelés erejében, ahol az ember a saját megérzéseiből, intuícióiból próbál táplálkozni. Tehát kevésbé a szlogeneket, a trendeket, vagy a külső szólamokat figyelem, sokkal inkább azt, ami belülről megszólít.
És az a cél, hogy a külvilág minél kevésbé hasson a belsőre?
Nem az a célom, hogy kizárjam a külvilágot, hanem az, hogy ne az határozzon dominánsan meg. Így is elég erősen hat, szenvedek is tőle sokszor... Szerettem volna külföldre menni, egy nyugodtabb országban élni, de a csillagzatom nem ezt az utat jelölte ki számomra. Persze hosszabb-rövidebb ideig éltem külföldön, de ez az a föld, ahová a gondolkodásom, az identitásom szólít. Szeretek itt élni, élvezem a magyar emberek mélységét, érzelmi világát. Persze ez nem mindig könnyű és hazánkban is elég sokan vannak, akik a mások által kikövezett utat járják, de amennyire látom, van egy önmagát kereső, együttérző, mélyebb réteg is. Ez a mélység (ami engem megszólít) sokkal erőteljesebben van jelen itt, mint Nyugat-Európában.
Mit gondol, mi ennek az oka?
Hollandiában azt láttam, hogy a kifelé való nyitottság, ugyanakkor a belső elfedése volt a jellemző. Nincsenek az ablakokon függönyök, és gyakran közvetlenül az utcára nyílik a kilátás. Aki elhalad, látja, hogyan élnek az emberek bent. Ugyanakkor a belső függöny már sokkal erősebb és zártabb.
Megtanulták tökéletesen leplezni érzelmi állapotukat, kifelé pedig nagyszerűen képviselik az érdekeiket, de érzelmi megmutatkozás nélkül. Úgy látom, ez Nyugat-Európára inkább jellemző.
Ahol nem így láttam – bár most nehéz velük kapcsolódni –, az Oroszország, az Ural vidéke és Kuba. Ott volt és van érzelmi mélység. Nagyon szerettem a Santiago de Cuba peremvidékén élő egyszerű embereket vagy az Ural vidéki Orosz embereket, akik nem azonosak az Orosz kormánnyal, a háborús gépezettel. A gondolkodás tisztaságát, a hatékonyságot viszont Hollandiában tanultam meg.
Mitől alakul ki a belső függöny?
Azt hiszem, az üzleti alkalmazkodás írja fölül az érzelmi megnyílást. Belülről sorvadnak el azok, akik csak kifelé élnek és célról célra lépkednek előre. Az üzleti életben a gyors, pragmatikus és zárt gondolkodás dominál, erős a teljesítmény kényszer, a profitnövelés és az üzleti tervek szerint való működés, ez mind jelentősen megnyirbálja az érzelmi függetlenséget. A sok szabálynak való megfelelés háttérbe szorítja az érzelmeket, az együttérzést, az érzelmi intelligenciát, az intuíciót és az érdekektől független én-képviseletet.
Tehát nem is vonzza az a világ?
Az üzletben vonzó: a tisztaság, a hatékonyság és az egyértelműség. Sok értéket látok a vállalati működésben. A modern üzleti világ szerintem a földtől elrugaszkodott ezoterikus spiritualitásnak volt a kiegyensúlyozója. A valóságtól elrugaszkodott spiritualitást én nem tartom jónak, de a mélységtől elzárkózó üzleti gondolkodást sem. Az egyensúly a kettő között van, ahol kevésbé szabályozottan, érzelmileg nagyobb szabadsággal, de a realitást figyelembe véve lehet élni. A Nyugat talán kissé áttolódott a zárt gondolkodás, a pragmatizmus és a szabályozottság felé, ahol az érzelmeket háttérbe lehet és kell szorítani. Ezt nem lehet felébreszteni egy hétvégi jóga kurzussal.
Akkor mi a jó út Ön szerint?
A hétköznapi valóságot átjáró spiritualitást értékelem, ami, ha szükséges felülírja az üzleti racionalizmust. Mi most egy nagyon feudalizált, hierarchikus világrendben élünk, ahol nem feltétlenül könnyű a transzcendens értékek képviselete.
Önt személy szerint milyen problémákkal, elakadásokkal keresik meg leginkább?
Nagyon sok nehézség éri ma az embert: úgy látom, a világ átalakulása nagy teherként nehezedik az emberekre, s ezzel nem egyszerű megbirkózni. Ilyen például a gazdasági válság, a covid, a háború, az éghajlati változás… és mindig jön valamilyen módosult probléma. Talán ez lett az új realitás. A válságkezelés ma nem mellékvágány, hanem hétköznapi gyakorlat. Már nem speciális szórvány, ha üzletileg, emberileg válságot kell kezelni. A saját életfenntartásunk olyan sok nehézségbe ütközik, hogy állandó válságkezelésben élünk. Ennél viszont fontosabb, hogy ne csak kezeljük, de képesek legyünk megoldani a válságainkat. Ehhez forradalmian erős érzékenység és önismeret szükséges.
Mind ebben élünk?
Ez a probléma globális. Sokan nem vesznek tudomást erről, s fantáziavilágba menekülnek, merengenek, vágyakoznak, szenderegnek. Aki viszont tudatos és éber, ő igyekszik fenntartani az egyensúlyát, az éberségét, a jelenlétét. Ez folyamatos küzdelem, ez egyfajta harc, de sokkal jobb, mint homokba dugni a fejünket, és átaludni az életünket. Aki tehát nem látja be, milyen realitásban él, milyen problémák veszik körül, menthetetlenül bealszik, és szendergő üzemmódban teszi a dolgát. Szerintem az alvó állapotba, a rutinba és az érzéketlenségbe merülés egy globális probléma.
Az az ember, aki egész nap rádiót hallgat, vagy csak romantikus filmeket néz, esetleg állandóan híreket fogyaszt, remekül elzárja magát a valóságtól. Lehet, hogy tájékozott a napi szintű eseményekben, de a rendszert, csak mélyen belülről lehet megérteni. Belülről kifelé haladva és nem fordítva. Sokan szétszórják a figyelmüket, és a felszínbe menekülnek, ők egyébként magukkal szemben is érzéketlenné válnak.
Az emberi figyelem véges, ha éber és tiszta jelenlétet szeretnék biztosítani, akkor nem adhatom oda csak úgy mindenkinek. A tanároknak például a túlterheltség és a lexikális számonkérés kényszere miatt rendkívül nehéz a helyzetük. Már rég nem arról szól az iskola, hogy egy szellemi műhelyben dolgoznak együtt a tanulók és a tanárok, hanem ipari üzemként tekintenek a tudás átadásra. Azt gondoljuk, egy hétvégi kirándulás majd átlendít a figyelem szétszórása miatt keletkező kiégésen, de hétfőn minden ugyanott folytatódik, ahogy pénteken hagytuk. A szenvedéshez könnyű hozzászokni. Azt tapasztalom, hogy egy vezetőnek gyakran a legnagyobb kínszenvedés, amikor szabadságra megy. Az a tíz nap olyan borzalom a számára, mint egy függőnek az elvonási fázis. A kiégés a leginkább visszatérő probléma a nagyvállalati működésben. Hirtelen nem jönnek a hívások, nem pittyeg a telefon, nincs napi 100 e-mail, ami szinte elviselhetetlen. Nehezen megy tehát az átállás. A rutin üzemmódból átállni az éber üzemmódba nehéz. Megfelelési kényszerekből cselekszünk, észre sem vesszük, hogy belecsúsztunk. Az én-keresés, az önazonosság, a belülről történő irányítottság, a megbarátkozás a saját feltörő néha nehéz és indulatos, néha pedig csendes és intimitásra vágyó érzéseimmel a kulcs.
Ha tanácsot kellene adnia valakinek, hogy miként lépjen rá erre az útra, mit mondana? Mi az első lépés?
Fogalmam sincs. Nem tudok erre egy általános megoldást javasolni. De azt megkérdezném tőle, hogy fáj-e már eléggé ahhoz, hogy végre megváltoztassa az életét.
