Nem én vagyok a világ legnagyobb Harry Potter rajongója: bőven felnőtt fejjel olvastam először a könyveket, amikor már rég nem kellett várni a magyar fordításra és a filmeket is többnyire a tévében néztem meg. De lélekben ugyanolyan nagy gyerek vagyok, mint a generációm sok tagja, imádom a varázslatot, beleszerettem ebbe a világba, lassan hazajárok Londonba, és több barátom is akad, aki minden bizonnyal tévedésből a mugli világban rekedt varázsló. Így esett meg, hogy december elején immár másodszorra néhány órára beköltöztem Roxfortba.
A hangár, ami mögött egy varázslóiskola rejtőzik
Van Londontól nem messze, cirka fél óra vonatútra, Watford városában egy régi hangár, amely a brit légierő központjaként szolgált a II. világháborúban. Katonai nehézbombázók már rég nem röpködnek itt, Nimbus 2000-esek azonban még igen. A 90-es évekre elhagyatott hangárt idővel ugyanis a filmipar fedezte fel magának, majd a Warner Bros. vásárolta meg, 2000. szeptember 29-én pedig itt kezdték el forgatni a Harry Potter és a bölcsek kövét.
A következő tíz évben ezt még hét rész követte, s mivel a könyvsorozat utolsó kötete, a Harry Potter és a halál ereklyéi is csak 2007-ben jelent meg, a kreatív csapat a produkciókban használt díszletek, kellékek és jelmezek nagy részét megőrizte, hátha a későbbiekben még szükségük lesz rájuk. Mire 2010-ben az utolsó film forgatása is befejeződött, egy komplett kincsesbányát raktak össze a tárgyakból. A Warner Bros. nagyon helyesen úgy gondolta, kár lenne ezt veszni hagyni, ezért a stúdió egy részében létrehoztak kvázi egy interaktív tárlatot, amelyet 2012-ben megnyitottak a rajongók előtt, hogy betekintést nyerhessenek a nyolc film kulisszái mögé.
Mintha levelet kapnál a Roxfortból
A filmsorozat elkészítése után valószínűleg ez volt a cég második legjobb húzása: a stúdió naponta közel 6000 látogatót vonz, a túrára pedig hónapokkal előtte elkelnek a jegyek, annak ellenére, hogy a belépő nem olcsó: alapesetben is mintegy 22 ezer forint, amihez ha hozzácsapunk még 11 fontot, pont olyan formában kaphatjuk meg őket, mintha a Roxfortba szóló felvételi értesítőnket pottyantaná be végre a bagoly a postaládába.
Mi ezt kihagyjuk; a Watford Junction állomásról induló Harry Potter emeletes busz e-jeggyel is ingyen kivisz a stúdióba, ahol akad ennél jóval varázslatosabb dolog. Például amikor a hatalmas és komor varázslósakk figurák figyelő tekintete mellett belépsz az épületbe, végighallgatod a vetítőteremben a színészek videóüzenetét, aztán egyszer csak felgördül a vászon és kitárul előtted a Nagyterem ajtaja. Ez tényleg olyan, mintha hosszú évek vágyakozása után végre megérkeztél volna Roxfortba. Pedig csak díszlet, a kupola nincs elvarázsolva, kilátszanak a fém tartóoszlopok, ráadásul négy éve egyszer már jártam itt. Mégis magába szippant az egész, ahogy teljes ünnepi pompában ragyog a csarnok: az asztalok gazdagon terítve, a plafonról gyertyák lógnak le, a karácsonyfák körül apró boszorkányok keringenek.
Ez az egyetlen hely, ahol negyed óránál többet nem nagyon lehet időzni, pedig órákig tudnék itt ülni. De vár még rengeteg a felfedezni való. A fiúk hálóterme és a közös társalgó a Griffyndor szárnyban, ugyancsak karácsonyi díszben, egy pillanatra beköszönök Malfoynak is, aztán Dumbledore professzornál állok meg legközelebb és itt egy kicsit tovább maradok, amíg a Merengő fülé hajolok elmerülni az emlékekben. Hagridot sem hagyom ki; az őszről még kint hagyott pár óriás tököt, amiket most belep a hó, aztán később együtt kalandozunk a Tiltott Rengetegben. Vele ellentétben én nem rokonszenvezek a pókokkal, de azért a túra egyik kedvenc pontja ez számomra: imádom, hogy nem csak nézelődöm, hanem a jelenet része lehetek.
Mugli mágusok
Persze itt nézelődni sem unalmas: annyi apró részlet akad mindenhol, a bűbájterem bájitaloktól roskadozó polcaitól kezdve a karácsonyi bál jelmezein át Weaslyék házáig. Látszik, hogy az alkotók időt, energiát és pénzt nem spórolva a szívüket-lelküket beletették a produkcióba és mindent gondosan megterveztek. Illúziórombolónak tűnhetne, ahogy a túra végigvezet a trükkökön, amikkel a CGI széles körű használata előtt lehetővé tette a kreatív csapat a seprűk röptetését, az evőeszközök önálló mozgását vagy éppen a mandragórák vinnyogását, de nem az: pont attól lesz még varázslatosabb az egész, hogy látjuk ezeket a lenyűgöző megoldásokat, amelyek a filmvásznon egyáltalán nem tűnnek gagyinak, azt a sok munkát, amit például a több száz házimanó, kobold és óriás maszkjának legyártásába beletettek.
Érdemes egyébként időt szánni arra, hogy mindent alaposan felfedezhessünk: a stúdió túra alsó hangon is három órát ölel fel, de mi ezúttal simán eltöltjük a dupláját. Ez mondjuk nem csoda, decemberben elég nagy a tömeg, így némi időbe telik, míg a 9 és ¾-ik vágánynál elkészítjük a kötelező fotókat és feljutunk a Roxfort Expresszre, majd a túra felénél található kantinban megkapjuk a vajsörünket. Utóbbihoz szuvenír pohár is jár, de ha ez nem lenne elég, az ajándékboltban millió kacat és néhány igazán izgalmas zsákmány is vár – én például kíváncsian várom, mire bukkanok Bogoly Berti mindenízű drazséjában, ha majd felbontom a karácsonyfa alatt.
Az biztos, a cukorkákat rágcsálva jó lesz majd lélekben visszarepülni Roxfortba, amelynek egy egész termet kitöltő havas makettjét meghatódva néztem, vagy éppen az Abszol útra, ahol a Gringotts összes aranyát el tudnám költeni, annyira fantasztikus. Most, hogy már egy kakaófából készült varázspálcát is beszereztem Ollivandernél, a fenyő alatt talán azt is kitalálhatom, hogyan csempészhetnék a valóságba minél több varázslatot.
