„Ne vidd el, hanem fotózd le! Ebből csak egy van” – kezdte a nagyi évekkel ezelőtt, amikor először szükségem volt a csodareceptjére. Neki is a nagymamája írta le, és senki nem sokszorosította. Régen szájról-szájra terjedt, ma már elég egy fotó, mehet is a családi chat-szobába, és máris mindenkinek megvan a recept. A recept. Az lenne a titok is?
Miközben szenteste napján a párommal nekiláttunk a halászlének, hogy az egész családnak vihessünk belőle, megpihentem a konyhai széken, hogy figyelhessem, ahogy a társam minden koncentrációját összpontosítva a halászlét készíti. Látom rajta, hogy a lehető legjobban akarja csinálni, hogy hasonlítson arra az ízvilágra, ami meghatározta a gyerekkorom.
Nézem a mozdulatait, figyelem, ahogy végigfuttatja az elkészítés szakaszait: szavak nélkül, mégis hallom, milyen gondolatok futnak át a fejében – pont mint a nagyinak régen. Minden dilemma, és a rossz arányban „megsózottság dühe” pont úgy csapódik le most, mint akkoriban is történhetett. Ugyanazon mennek keresztül, s amint elkészült, ugyanazokkal a félsz mozdulatokkal teszik le az asztalra, egyenesen a család elé, várva a visszajelző mondatokat: „Ez pont olyan, mint a dédié volt régen” – mondja Anya, és mindenkinek kicsit elmosolyodik az arca…
Nagyi is boldog, amiért tovább vittük a hagyományt, elégedetten eszi a halászlevet, ami egykor az ő reszortja volt, s konstatálja, hogy tatának is mennyire ízlene, ha ehetne belőle. Végül egyre gondolva mind bólogatni kezdünk: "Igen-igen, nagyon finom lett idén is", picit sós, máshogyan sós, nem úgy, mint régen, de együtt esszük, együtt vagyunk. Mind. Szóval a halászlé titka generációkon keresztül ennyi. Együtt.
