Nemrég egy kedves fotós barátom workshopján azt a feladatot kaptuk, hogy fél óra alatt készítsünk maximum 12 képet, de csak akkor nyomjuk le az exponáló gombot, ha a képnek – a megörökítendő pillanatnak – címet is tudunk adni. A jó fotónak ugyanis története van – vagy inkább mondjam úgy, a jó fotó egy rögzített történet. Egy képkocka, ami mesél.
Ruth Orkin (1921-1985) fotográfiái kétségtelenül mesélnek. Egy-egy képéből olykor egész filmek bomlanának ki, még ha csak rövidfilmek is.
Jimmy történetet mesél, West Village, New York City, 1947 @Ruth Orkin
Ez nem véletlen: a Bostonban, 1921-ben született Ruth Orkin apja játékhajók készítője, édesanyja némafilmszínésznő volt, a család pedig nem sokkal Ruth születése után Los Angelesbe költözött, így a kislány az 1920-as és 30-as évek Hollywoodjának aranykorában nőtt fel. Első fényképezőgépét, egy 39 centes Univexet tízévesen kapta, amellyel főleg iskolatársairól és tanárairól készített portrékat, igazi szenvedélye viszont a filmezés volt. 1940-ben beiratkozott a Los Angeles-i City College-ba, ahol riportfotográfiát tanult, majd egy évvel később az MGM Studios első női küldönce lett és arról álmodozott, hogy filmkészítő lesz. Hamar rá kellett jönnie azonban, hogy az álmaiból nem lesz valóság: aranykor ide vagy oda, Hollywoodban ekkoriban a kamerák mögött csak férfiak állhattak.
1943-ban Ruth ezért New Yorkba költözött, hogy szabadúszó fotográfusként helyezkedjen el. Túlságosan lejjebb mondjuk ezzel sem tette a lécet, hiszen női fotográfus ugyanúgy nem sok futkározott akkoriban az utcákon, a fiatal lány azonban nem a visszafogottságáról volt híres: 17 éves volt, amikor Los Angelesből New Yorkig biciklizett (illetve stoppolt), hogy láthassa a világkiállítást, útközben pedig fényképeket készített.
Kártyázók, New York City, 1952 @Ruth Orkin
Valószínűleg ennek a karakánságnak és egyedi látásmódjának köszönheti, hogy első, éjszakai mulatókban végzett munkája után nem sokkal már olyan nagy magazinoknak fotózott, mint a Life, a Look és a Ladies’ Home Journal, illetve a The New York Times, melynek 1947-ben Leonard Bernesteinről készített portrét.
Ruth Orkin később is több hírességet lencsevégre kapott, köztük a szintén fotós Robert Capát, Marlon Brandot, Albert Einsteint vagy éppen a kor mozi csillagát, Lauren Bacallt.
Legkedvesebb fotótémái azonban az utcán hevertek. Még az ötvenes években kezdte el azt a sorozatát, amikor a saját ablakából, felülnézetből fotózta az utcán elhaladó embereket, amelyet a A World Through My Window (A világ az ablakomból, 1978) és a More Pictures from My Window (További képek az ablakomból, 1983) című könyvekben gyűjtött össze.
Amerikai lány Olaszországban, Firenze, Olaszország, 1951 @Ruth Orkin
Legemblematikusabb képe is itt készült, az Amerikai lány Olaszországban. 1951-ben a Life magazin felkérte, hogy utazzon Izraelbe és készítsen képeket az ottani szimfonikus zenekarról. Orkin eleget is tett a kérésnek, hazafelé azonban megállt Firenzében, ahol összebarátkozott a festőművész Jinx Alennel (mai nevén Ninalee Craiggel) és felkérte, hogy legyen a modellje egy sorozathoz, melyben egy fiatal amerikai nő felfedezi Olaszországot. Akkoriban nem volt éppen szokványos dolog, hogy egy ifjú hölgy egyedül utazgasson, így nagy keletje lett a sorozatnak.
Ruth Orkin egyébként nem volt híve a beállított, manipulált fotóknak. Leginkább azokat kedvelte, ahol összesűrűsödik a pillanat, amikor egyetlen képkockában ott van egy egész történet: például amikor a Hudson folyóba ugró fiút fotózta a Gansevoort-mólón New Yorkban. Az ember agya azonnal elkezd forogni: miért ugrik a fiú? Bánatában vagy kivagyiságból? Mik az előzmények? Mi lesz a folytatás? Sikerül neki a nagy ugrás? Jó móka lesz vagy elhibázott döntés, aminek a következtében megsérül?
A Hudson folyóba ugró fiú, Gansevoort-móló, New York City, 1948 @ Ruth Orkin
Bár a filmkészítésről le kellett mondania (noha férje révén később két játékfilmje is készült, melyek közül A kis szökevényt Oscar-díjra is jelölték), Ruth Orkin minden egyes fotóján érződik a mozi iránti szenvedélye: azt az illúziót kelti, mintha csak egy kivágott jelenetet látnánk egy filmből, a momentumot, amikor megakad a vetítőgép és nem csévéli tovább a tekercset, hanem örökre ott marad annál a pillanatnál.
A Mai Manó Ház kiállításán most 180 darab ilyen kiragadott jelenetet tekinthetünk meg még január 14-ig a művész 1939 és 1980 között készített alkotásaiból. Nem kis teljesítmény ennyi képet befogadni, mégsem érdemes kihagyni: pár órára a múlt századba válthatunk egy mozijegyet, ami után talán a jelen pillanatait is máshogy kezdjük el nézni.
Fotók: Ruth Orkin via Mai Manó Ház
