Könnyű dolga van annak, aki hibát akar találni Chema Rodriguez csapatának teljesítményében, mert akadt belőle bőven. Egy átalakulóban lévő együttesnél a generációváltás közepette a legnagyobb terhet cipelő „öregeket” hamar megtalálja a mindig csak a győzelmet elfogadó szurkoló, akárcsak a szárnyait ezen a szinten még csak bontogató, ezért többször belebakizó fiatalokat. Lékainak minden bizonnyal ez volt az utolsó kontinensviadala, Fazekasnak, Imrének, Palasicsnak, Andónak és a Krakovszki testvéreknek pedig az első.
Ha csupán egy szóval szeretnénk jellemezni válogatottunk játékát, akkor talán az a legmegfelelőbb jelző, hogy hullámzó. Voltunk fent, majd lent, aztán megint fent és újra lent – akár a Vidámparkban a hullámvasúton. Ez nem feltétlen függött össze a végeredménnyel, hiszen például a nyitómeccsen legyőztük Montenegrót, na de milyen játékkal és mennyi hibával. Ugyanakkor az akarati tényezőket egyszer sem érhette kritika – akinek nem ment a játék, az is megfeszült a pályán.
Ám minden problémájával együtt ez az ötödik hely a legjobb magyar szereplés a férfi kézilabda 1994 óta, azaz kereken harminc éve íródó Eb-történetében. A sporttörténelmet írt csapat névsora: Ancsin Gábor, Andó Arián, Bartucz László, Bánhidi Bence, Bodó Richárd, Bóka Bendegúz, Fazekas Gergő, Hanusz Egon, Ilic Zoran, Imre Bence, Krakovszki Bence, Krakovszki Zsolt, Lékai Máté, Ligetvári Patrik, Máthé Dominik, Palasics Kristóf, Rosta Miklós, Sipos Adrián, Szita Zoltán.
Őket lehet felülmúlni, vagy legalább ezt az eredményt megismételni két év múlva a skandináviai – dán, svéd, norvég közös rendezésű – Európa-bajnokságon. De válogatottunkra addig vár még egy nagy erőpróba: a márciusi olimpiai selejtező. Az Európa-bajnokságon nyújtott teljesítményre lehet építeni. Ez a társaság minden szempontból alkalmas arra, hogy kiharcolja a párizsi ötkarikás játékokon való részvételt. Úgy tűnik, az akarással nem lesz probléma, a játék pedig addig tovább javítható.