Egy időben rendszeresen utaztam külföldre hivatalos minőségben, és az akkor még kisgyerek lányom a köszönést is megelőzve a „Mit hoztál nekem?” kérdéssel fogadott mindig. A plüss állatok voltak a kedvencei, ezért mindenhonnan hoztam valami jellegzeteset, például Pamplonából bikát, Norvégiából rénszarvast, Madridból egy Real szerelésbe öltöztetett macskát. Volt még kutyus, nyuszi, maci, süni, sőt víziló is, de már nem is emlékszem, hogy melyik honnan.
Aztán beesett egy tunéziai munka. A Szahara kapujából mi mást lehetne hozni, mint tevét, helyesebben dromedárt, ugyanis a helyiek felvilágosítottak, hogy csak a kétpúpú a teve, ami egyedül Tanzániában van, az egypúpú viszont dromedár. Hát, akkor dromedárt kell hoznom a kicsi lányomnak. Irány a tuniszi piac, ahol mindent lehet kapni, talán még élő dromedárt is. Az egyik árusnál kinéztem magamnak egyet, amit méreténél fogva fel lehet vinni a repülőre, és megkérdeztem, hogy mennyibe kerül. Száz dollár – válaszolta szemrebbenés nélkül az arab kereskedő. Mivel előzőleg felvilágosított a helyi kísérőnk, hogy bátran, sőt szemtelenül kell alkudni – ugyanis ez az ottani kultúra része – ugyanolyan pókerarccal tettem meg az ajánlatomat: tíz márka! – ugyanis akkor még nem volt euró. Tíz dollár? - kérdezett vissza döbbenten a fickó. Nem, tíz nyugatnémet márka – feleltem neki. Elővette a számológépét, megnézte a keresztárfolyamot, majd a pultra csapta és elkezdett hisztizni. Még hogy tíz márka... Hát normális vagyok én? Ki vagyok én, honnan jöttem? Mondom, Magyarországról. Jól van, akkor mert szereti a magyarokat, legyen nyolcvan dollár a dromedár. Ám én nem engedtem a tíz márkából, ezért kifejezetten rám való tekintettel leszállította az árat ötven dollárra, hozzátéve, hogy ez az utolsó ajánlata, ez alá nem mehetünk. Én változatlanul kitartottam a tíz márkánál, amiért lezsidózott és terroristának nevezett, de amikor ki akartam menni az üzletből, kétszer is visszahívott. Nem akarom tovább nyújtani a sztorit, a lényeg: száz amerikai dollár helyett tizenkét nyugatnémet márkáért vettem meg a kislányomnak a dromedárt, amit akkurátusan be is csomagolt, hogy az utazás során nehogy sérüljön vagy koszolódjon.
Nos, ha nem is így, de valahogy hasonló módon zajlik az „emberkereskedelem” is, bocsánat: a játékosvásárlás. Hosszas alkudozás után megegyeznek, vagy ha nem, akkor még azt is letagadják, hogy történt megkeresés, nehogy presztízsvesztés legyen belőle.
Egy példa. „Nem tárgyaltunk Perunicsiccsel!” - mondta határozottan az egyik neves kézilabdaklub ismert vezetője. Aztán amikor felhívtam a figyelmét egy megbízhatónak tűnő külföldi forrásra, egy kicsit finomított a korábbi kijelentésén. „Érdeklődtünk utána, de nem tárgyaltunk...” Világos. Megkérdezték, hogy lenne-e kedve klubot váltani, ha igen, mennyiért, hiszen jól tudjuk: van az a pénz... Ebből az esetből nem lett üzlet, mert olyan messze volt egymástól a kért és a kínált összeg, hogy nem volt esély a megegyezésre.
Egy másik eset, ez a labdarúgás világából. A felnőtt korba éppen csak belépő utánpótlás-válogatott futballistát szeretett volna átigazolni egy neves magyar vidéki klubból egy kevésbé ismert másik vidéki egyesület. Mivel a kereslet és a kínálat szempontjai nagyjából egybeestek, az ügylet lebonyolításával megbízott vezetők szinte pillanatok alatt megegyeztek a játékos vételáráról. Már csak a fogadó klubnak kellett dűlőre jutni a focistával, ami nem ment egykönnyen, mert a fiatal tehetség mindig próbált srófolni egyet a feltételeken. Hatszori találkozó után végre sikerült mindenben megegyezni (lakás, fizetés, prémium, szerződéskötési juttatás), de a srác még mindig nem volt maradéktalanul elégedett, ezért a többszörösen átírt szerződés aláírásakor letette a tollat. „Most meg mi a probléma?” – kérdezték az idegbaj határáig jutott vezetők. „Kérek még havi négy buszjegy árát oda-vissza, hogy minden hétvégén meglátogathassam a szüleimet” – mondta a futballista. A két város mindössze nyolcvan kilométerre található egymástól, egyébként a fiatalembernek volt autója.
Ám ezt bőven előzi egy ennél is sokkal régebbi eset. Mindenki csóró volt a második világháború után – a klubok is és a labdarúgók is. Ennek ellenére adni kellett valamit az átigazoláskor. A legtöbb egyesület pártoló tagjai között akadt egy szabó, aki támogatásként vállalta egy, esetleg két öltöny elkészítését méretre. Volt azonban egy olyan vidéki csapat, melyet egy cipész szponzorált. Támogatása azonban csak két pár kiváló minőségű bőr cipőtalp erejéig terjedt, ami hiánycikk volt akkoriban. A készítést viszont meg kellett fizetni, elvégre a suszternek is élni kellett valamiből.
Az említett esetek óta sokat változott az átigazolások árfolyama...
