Bevallom, nagyon tetszett egy gondolat, ami a díj átvételekor mondott köszönőbeszédedben hangzott el. Abban úgy fogalmaztál, van egy nagy hibád, miszerint a mindennapokban és a munkádban is igyekszel a jó dolgokra figyelni, és bár ezt sokan naivitásnak tartják, te továbbra is Veszprém pozitív tudósítója szeretnél maradni. Jó volt ezt hallani, mert bár a kattintást sokszor a negatív vagy megosztó hírek hozzák, újságíróként szerintem nagy felelősségünk van abban, hogy ne az általános frusztrációt növeljük, hanem az érem mindkét oldalát megmutassuk. Te a magad területén hogyan próbálsz meg egyensúlyozni a negatív-pozitív történések tengelyén?
Az emberek nagy része tele van frusztrációval, a közösségi médiának köszönhetően pedig ez nagyon könnyen ki is jön belőlük: ha látnak valami gyengeséget, páros lábbal állnak bele. Én mind a munkában, mind a magánéletben, a kommunikációmban igyekszem ezt ellensúlyozni, ezért időnként célponttá válok. Nem mondom, hogy élvezem, de igyekszem kommunikációs gyakorlatként felfogni ezt az egészet. A hírek esetében pedig a saját felületeimen kerülöm a nagyon katasztrofális történéseket. Természetesen, ha van egy baleset, rendőrségi hír, netán haláleset, azt leközlöm, de nem keresem direkt a negatívumokat, hiszen annyi szép dolog történik a környezetünkben, Veszprémben, amire szerintem érdemesebb figyelni.
Érdekes, hogy a szakmával való ismerkedést viszont egy bombariadóval kezdted…
Akkoriban még magával sodort a médiának ez a hulláma. Ha megnézed a hírösszefoglalókat, látod, hogy tele vannak olyan hírekkel, hogy valaki meghalt, valami felrobbant… Erre van igény. Nyilván ennek is megvan a pszichológiai hatása: egy szakértő mesélte egyszer, hogy alapvetően azért nézzük ezeket, mert megkönnyebbülést jelent számunkra, hogy nem bennünket ért baj. Ettől egy picit az én felemelkedik, hogy mennyivel szerencsésebb a másiknál, akit a katasztrófa sújtott. Egy egész társadalmat, világot azonban nem lehet erre építeni – hiszen ez nemcsak Magyarországon van így, hanem globálisan –, hogy én attól emelkedek fel, mert másnak rossz. A jó, a pozitív történés is felemel, csak abba több energiát kell tenni. Az agyunk ugyanis nem úgy van huzalozva, hogy feleslegesen égesse az energiát, hanem hogy minél többet spóroljon. Éppen ezért nagy tudatosság kell ahhoz, hogy a jó dolgokra figyeljünk, azokat tartsuk szem előtt.
Persze nem azt mondom, hogy a világban vagy akár körülöttünk, Veszprémben minden tökéletes. Látom én is a problémákat, de a jó bőven tudja ellensúlyozni őket, illetve előbb-utóbb azok is megoldódnak.
Megfordult egyébként valaha a fejedben, hogy ne a médiában dolgozz?
Anyukám annak idején azt gondolta, jó ötlet lenne, ha kőműves lennék, de 160 centivel, 40 kilóval ez annyira nem tűnt kivitelezhetőnek, úgyhogy inkább az asztalos szakmát választottam. A Táncsicsban tanultam, amikor volt ez a bombariadó – azon a héten talán már a harmadik, és azt gondoltam, ennek biztos lenne hírértéke. Akkoriban még nem létezett Facebook vagy zsebben hordható e-mail, úgyhogy szépen besétáltam a Rádió Jam stúdiójába és érdeklődtem, kíváncsiak lennének-e egy bombariadóra. Nagy mosolyogva rám néztek és kérdezték, hol lesz. Mondtam, nem lesz, ez már megtörtént. A szerkesztők felhívták az iskolát, megkérdezték, mi történt, én meg közben elégedetten ültem, hogy leszállítottam egy hírt. Ez aztán annyira megtetszett, hogy onnantól kezdve rendszeresen bejártam a stúdióba nézelődni, a sarokban ülve hallgatni a CD-ket, pusztán azon az alapon, hogy már ismernek, körbenézhetek. Jó pár hét eltelt, mire valakinek feltűnt, mit keresek én még mindig ott. Végül Mészáros Zoli állított a falhoz, hogy számonkérjen, de nem kergetett el, hanem hagyta, hogy bejárjak és a szerkesztői munkába is besegítsek. Szerintem itt fertőződtem meg a média szeretetével, és bár az asztalos szakmát is elvégeztem, nagyon hamar pályaelhagyó lettem, mert nem az én súlycsoportom volt.
Porga Gyulával a Szabad Sajtó díj átadóján
Azóta pedig a média szinte minden szegmensében kipróbáltad magad.
Ahogy fejlődött a technika, illetve formálódott az érdeklődésem, mindig újabb területekkel ismerkedtem meg. Először jött az újságírás a Napló újságíró stúdiójában majd az Index Veszprémnél Pethő Imre és Szaksz Balázs irányítása alatt, illetve szintén Pethő Imre főszerkesztő mellett a vehir.hu-nál. Itt már kaptam néhány videós feladatot. Soha nem felejtem el, ahogy állok a hídon az erősen áradó Séd patak felett és végtelenül komoly arccal elmondok három mondatot arról, milyen sok eső esett. Rettenetes voltam, de idővel ez oda vezetett, hogy elkezdjek videós tartalmakat gyártani az utazós oldalamra – egyelőre a kamera mögött maradva. Előtte leblokkolok – talán nem véletlen, hogy a tévézés kimaradt eddig, az egy picit távol áll tőlem. A rádiózás ellenben mindig érdekelt, jól érzem magam fejhallgatóval a fülemen, a mikrofon mögött – legutóbb a veol.hu stúdiójában volt lehetőségem az újságírás és a videózás mellett néhány podcast adást is készíteni.
Említetted, hogy utazóblogot is vezetsz. Mit gondolsz, ha nem lenne a médiás múltad, akkor is kialakult volna benned a vágy, hogy ezt a szenvedélyedet másokkal is megoszd?
Nyilván van egyfajta közléskényszerem, bár ez nem is annyira pontos kifejezés, mert engem nem az elismerés hajt. Persze jól esik, de az Utazzbátran-nal elsősorban az a célom, hogy segítséget nyújtsak egy-egy út bemutatásával annak, aki még nem repült. Rengeteg olyan videó van, ami arról szól, hogy teszem azt, menjünk el Bolognába, majd itt vagyunk Bolognában, és boldogság van. Oké, de közben eltelt pár óra, és mi történt ebben az időben? Én ebben szeretnék segíteni az embereknek, leírásokkal, videókkal, fotókkal. Mintha kvázi kézen fognám őket, hogy együtt utazzunk.
Ami egyébként szó szerint meg is történt egyszer…
Még a Méz Rádióval volt 2018-ban egy közös nyereményjátékunk: vettünk egy repjegyet Hollandiába, de csak a sorsolás után derült ki, ki lesz az utastársunk. Egy fiatal anyuka nyerte meg a játékot, akinek nagyon jól esett egy napra kiszabadulni otthonról: reggel indultunk Eindhovenbe és este repültünk haza. De máskor is előfordult, hogy egy-egy csoportot elvittem egy egynapos útra.
Az, hogy a színházban is kipróbálhattad magad sajtósként, mit adott neked?
Kb. másfél évet dolgoztam a Veszprémi Petőfi Színházban, és nagyon jó volt belelátni a színház világába. A fő feladatom ott a közösségi média menedzselése, a kommunikáció felpörgetése volt. Egy új munkahelynek mindenki nagy ambíciókkal, elképzelésekkel megy neki, aztán amikor szembejön a valóság, rájön az ember, hogy olykor kompromisszumokat kell kötni. Körülbelül háromnegyed évembe telt felpörgetni a felületeket, amikor már láthatóan nagyobb volt az aktivitás a színház közösségi médiájában. A covid idején aztán ez a kommunikáció valóban nagyon felpörgött, a színház Maradj otthon! dala például iszonyatosan nagyot futott, és bár akkor én már nem voltam ott, azt gondolom, ha előtte nem szoktatjuk rá a nézőket az aktivitásra, ennek is kisebb lett volna a visszhangja.
Többször is váltottál a karriered során – most épp a V-Busz Kft. kommunikáció és sajtóreferenseként dolgozol –, de úgy látom, téged az új helyzetek, az ismeretlen nem rémít meg, inkább kíváncsisággal fordulsz feléjük.
A közösségi média már tíz éve kíséri az életem. A Vehirt követően a Szuperinfónál dolgoztam hirdetési szervezőként, amikor arra kért egy ügyfelem, hogy készítsek neki Facebook hirdetéseket. Ez teljesen új terület volt számomra, így megkerestem a legjobb oktatót és nála tanultam meg az online marketing egy szeletét, amit azóta számos más képzéssel egészítettem ki. Folyamatosan fejlesztem magam.
Szeretem meglátni a lehetőséget a dolgokban. A weboldal készítést például szintén egy ügyfelem kérése alapján tanultam meg. Megkérdezte, értek-e hozzá; péntek délután volt, mondtam, beszéljünk hétfőn kettőkor. Vettem egy weboldal készítő kurzust azon a hétvégén, amit lényegében az ügyfél állt, és hétfőn kettőre megcsináltam az oldalt. Később beszélgettem a képzést készítő srácokkal, mennyi idő végigcsinálni a kurzust. Azt szokták mondani az oktatáson résztvevőknek, hogy általában 2-3 hét, de van egy hülye, aki egy hétvége alatt ledarálta. Az voltam én. Persze nagyon messze volt a tökéletestől az oldal, de a mai napig remekül funkcionál, Németországból rendelnek termékeket onnan. Persze a képzésem nem állt meg ezen a területen sem.
És a váltásokban mi motivált?
Én minden munkahelyemen az új kihívásokat láttam, a megoldandó problémákat, feladatokat. Idővel pedig kiderült, mit tudunk kezdeni egymással. Egyetlen helyről sem haraggal jöttem el. Egyszerűen, ha azt láttam, hogy én nem tudok annyit adni, amennyi a cégnek szükséges, vagy fordítva, ők nem adtak akkora teret, amekkorát szerettem volna, akkor váltottam. Ezzel nincsen semmi gond. Három hónapig voltam az EKF online marketing managere, ott tapasztaltam meg először én is, mit jelent egy ilyen nagy cégnél dolgozni, ahol fentről érkeznek a feladatok, az információkat meg alulról kell összegyűjteni, és aztán ezt kitenni a kirakatba. Nagyon intenzív három hónap volt, és bár végül rájöttem, ez a fajta kötöttség nem nekem való, mert szeretem, ha tudok válogatni a tevékenységek között, rengeteget tanultam arról, hogyan kell másokkal együtt dolgozni egy feladaton. A rövidebb időszakok tehát így szűntek meg, de mindenhonnan jó hangulatban távoztam.
Írsz, fotózol, videózol, közösségi médiát menedzselsz, weboldalt tervezel, marketinggel foglalkozol. A 8200.hu, amelynek nyolc éve vagy üzemeltetője és főszerkesztője, lényegében mindennek a tevékenységednek lett a fúziója?
Részben igen. Amikor eljöttem a Vehirtől, nem nagyon találtam a helyemet, már erősen azon gondolkodtam, hogy keresek valami „rendes” munkát. Valószínűleg az utolsó órában jött a lehetőség a 8200.hu-val 2016 végén, amikor bedobtam az ötletet a Szuperinfó Veszprém tulajdonosának, hogy mi lenne, ha indítanánk egy saját, közéleti témákkal foglalkozó híroldalt. Rábólintott, az anyagi háttérért ők feleltek, a technikaiért pedig én. Az elmúlt másfél évben, amíg a Veolnál dolgoztam, ez egy picit háttérbe szorult, de most újra nagyobb erőkkel álltam neki, és élvezem a változatosságot és szabadságot, amit ad.
Arra nem gondoltál, hogy Veszprémen kívül próbálkozz meg az újságírással?
Én nagyon szeretem ezt a várost. Itt születtem, itt nőttem fel, látom, hogyan fejlődött, itt ismerem az embereket, ha probléma van, tudom kihez forduljak, ami hatalmas versenyelőny. Persze néha felmerül bennem, mi lenne, ha elköltöznék, ajánlottak munkát a tengerparton is, egy apartmant kellett volna menedzselni. Kihívásként remek lett volna, de nekem már az egyhetes nyaraláson is honvágyam van: egy ponton muszáj elővennem a telefonom és posztolni, vagy legalább megnézni, mi történik itthon.
Gondolom, külföldről a VMeteo-t se tudnád olyan pontosan működtetni, márpedig sokan számítanak ma már a veszprémi időjárás-jelentésre. Az a szenvedélyed mihez köthető?
Ez talán az általános iskolában kezdődött, a Búvár zsebkönyvekkel, közülük is egy felhőkről szólóval. Később, ahogy fejlődött az internet, úgy ástam bele magam az időjárás kulisszatitkaiba: tudni akartam, ha azt mondják, nyugatról érkezik egy esőfelhő, biztosan esni fog Veszprémben is, más irányból közelítve viszont miért nem biztos. Ez jutott el az időjárás kutatásáig, és úgy gondoltam, ha már én folyamatosan nézem, mi várható, létrehozok erre egy weboldalt, amit mások is láthatnak. Ekkor 2004-et írtunk. Eredetileg egy időjárással kapcsolatos linkgyűjteménynek szántam, fél év múlva viszont jött egy visszajelzés a VKSZ-től, hogy ők figyelik ezt az oldalt, mondjam meg, akkor lesz-e hó. Ott jöttem rá, hogy ez komolyabb dolog, mint aminek addig hittem. Időnkénti frissítések helyett elkezdtem rendszeresen foglalkozni vele, majd Takács Lajossal, akivel egy amatőr meteorológiai közösségben ismerkedtem meg, 18 éven keresztül közösen szerkesztettük. Most már egyedüli a munka az év 365 napján, de nagyon jó érzés az a fajta bizalom, amivel az emberek megtisztelnek, amikor az időjárásról érdeklődnek, akár a fesztiválidőszakban – Mészáros Zolival például lassan tíz éve együtt dolgozom.
Rengeteg területen tevékenykedsz. Nem fárasztó ez néha?
Inkább szerencsésnek érzem magam. Az, hogy ennyire szerteágazó a tevékenységem, a kiégés ellen is véd. Ha mindennap ugyanazt kellene csinálnom, egy idő után valószínűleg nem látnám benne a fantáziát. Így, ha épp nincs kedvem megírni egy tudósítást, negyedórára félrerakom, addig posztolok a VMeteo oldalára és közben kicsit kikapcsolok, aztán visszatérek az aznapi fontosabb feladathoz. Persze emiatt semmiben sem tudok igazán elmélyülni: ezért nincs teljesen felfuttatva a 8200.hu, a VMeteoban is látok még potenciált húsz év után is, illetve az utazós oldalamhoz rengeteg nyersanyag vár feldolgozásra. Ezek hiányosságok, és valószínűleg el kellene engedni egy-két dolgot, hogy másra jobban koncentrálhassak, de az már nem én lennék. Akkor nem is élvezném ennyire ezt az egészet. Így viszont mindig azzal foglalkozhatok, amivel éppen szeretnék, és reggel nem arra gondolok, hogy egy újabb munkanap áll előttem, hanem szívből jövő örömmel tudok nekilátni az aktuális feladatoknak.
