Az elmúlt napok egyik érdekessége, hogy 70 évi közös együttműködés után a német labdarúgó-szövetség lecseréli a felszerelésgyártóját, és 2027-től 2034-ig a hazai márkájú Adidas helyett az amerikai Nike cég fogja ellátni termékeivel a válogatottat. Tehát a logókat illetően pipára cserélik a három csíkot.
Erről jutott eszembe, hogy gyerekként évekig arról ábrándoztam, nekem is legyen egy eredeti Adidas márkájú edzőcipőm, mint a világhírű sportolóknak, akiket csak a tévében láthattam. Barna talp, fehér színű bőr felsőrész, mindkét oldalán három fekete csíkkal, a cipő nyelvén és a sarkán az ismert logóval, ez volt az Universal nevű modell. Még álmodtam is arról, hogy már nekem is van, aztán kijózanító volt az ébredés, mert csak martfűi gyártású Tisza cipőm volt, ami erősen hajazott az Adidasra, de hát ég és föld volt a különbség a kettő között.
Felmerülhet a kérdés, hogy miért nem sírtam ki otthon a szüleimtől egy ilyet, ha már annyira odavoltam érte. Hát azért, mert a kereskedelmi forgalomban nem volt, a hazai sport- vagy cipőboltokban ilyet nem lehetett kapni. Akinek volt, külföldről csempészte be, vagy vámot fizetett érte, esetleg kapta a nyugati rokonoktól. Mi nem jártunk nyugaton, és ott rokonaink sem voltak, de nekem nagyon kellett egy ilyen cipő. Egyfolytában ezt kértem a Jézuskától, a húsvéti nyuszitól, és a születésnapomra is.
Szenvedésemet látva akcióba léptek a szüleim, és feketén vásároltak 700 osztrák schillinget (akkor még gondolatban sem létezett az euró), ugyanis ennyibe került az ominózus cipő a hazai Intertourist boltokban, ahol csak kemény valutáért lehetett vásárolni az útlevél bemutatásával. Ezt a külföldieknek tartotta fenn az állam, ugyanis a magyar állampolgárok akkor legálisan csak 10 amerikai dollárt birtokolhattak. Ám a 700 schilling ennek a többszöröse volt, így cselhez kellett folyamodni. Meg kellett kérni egy nyugati állampolgárt, hogy jöjjön be velem a „dolláros” boltba, és az útlevele bemutatásával a pénzemből vegye meg nekem a kinézett cipőt. A hévízi gyógyfürdőben volt egy ilyen üzlet, s én kiválasztottam egy ott üdülő, ránézésre rokonszenves idős osztrák házaspárt, és előálltam a kérésemmel. Nem értették, hogy ha a boltban van cipő, nekem pedig van rá pénzem, akkor miért kellenek ők a vásárláshoz. Elmagyaráztam. Értetlenül néztek rám és egymásra, de segítőkészen álltak a dologhoz. Kedves mosollyal nyugtázták az örömömet, amikor magamhoz öleltem a kék dobozban levő fehér pár cipőt, mint valami értékes ereklyét.
Egy mai gyerek sosem fogja megismerni ezt a felemelő érzést, mert bemegy a boltba apuval vagy anyuval, kiválasztja a számára tetsző márkás edzőcipőt, a szülő fizet, és ennyi. Aztán ha gyorsan tönkremegy, akkor kap egy másikat. Az enyémet még Németországban, az Adidas herzogenaurachi központjában gyártották, minőségi alapanyagból és német precizitással. Elnyúzhatatlan volt, több mint öt évig használtam. Az olcsó munkaerő miatt jó ideje ázsiai országokban készülnek ezek a lábbelik, és sokkal rövidebb a kihordási idejük. Ez is megérne egy „misét”...
